Hirtelen haragú és durva volt az apa. Ha észrevette, hogy félnek tőle, attól még jobban felbőszült. Pedig féltek tőle.Az anya is, aki gyenge és kiszolgáltatott volt és a gyerekek is, akik rettegték az apjukat. Ok mindig volt a durvaságra, ami szinte természetessé vált, s nem lázadtak ellene. Csak akkor lélegeztek fel mikor kilépett az ajtón, s míg dolgozni volt, nyugalomra leltek. Hárman láthatatlan szövetséget alkottak, és elfojtva rebegték átkaikat. Vasárnap volt a legrosszabb, akkor egész nap otthon volt.

De nem! Mégis!

Volt egy pillanat az ebéd utáni délutánokban, amikor számukra valami furcsa és megmagyarázhatatlan történt, amit szinte vártak. Az apjukat, mintha kicserélték volna, átváltozott egy hatalmas varázslóvá, amikor elkezdett mesélni. Csodálatos beleéléssel szőtte a mese fonalát, s a gyerekek csillogó szemmel, szájtátva bámulták, ahogy szemük elé varázsolta a mesék fantasztikus birodalmát. Elfelejtették félelmeiket, s a mese végére már-már az ölébe ültek volna, hogy érezzék közelségét és hiányos szeretetét.

Pedig szerette őket, csak a múltból hozott emlékeit nem volt képes megmásítani…De a mesék véget érnek egyszer, s a "boldogan éltek, még meg nem haltak" befejezést már tudták, hogy nem számukra írták.

-Indulás fát felhordani, de aki elszórja az szorul!Egymást majd fellökve szedték apró lábaikat, hogy mutassák igyekezetüket...