Julinak a fia elválása után, Mirkótól való elválás jelentette a másik nagy megpróbáltatást, de tartotta magát egészen addig, amíg a vonat zakatolása egyre messzebbre nem röpítette boldogsága színhelyétől…                                                                                                    

Első útja Ferkóékhoz vezetett, meg akarta köszönni nekik az akkori segítséget. Döbbenten hallgatta végig az eseményeket, s ekkor ébredt rá milyen veszélytől szabadultak meg, amikor titokban hagyták el a szállodát. Ferkó szerencsére azóta rendbe jött, csak feleségében maradt meg az állandó szorongás, aki kérte Julit, hogy ne haragudjon rá amiért elárulta a bűnözőknek, hogy hol szállt meg, de más választása nem maradt. Juli dehogy is haragudott rá, inkább saját magára, amiért bajba sodorta legjobb intézeti barátját és családját. Tudta, hogy férje egyre aljasabbá vált, de azt, hogy ilyesmikre képes még róla sem feltételezte.                         

Aztán elérkezett a tárgyalás napja, ahol Juli azt viselte el a legnehezebben, ahogy anyósa viselkedett irányában. Elmondta mindenféle gyilkosnak, hogy miatta halt meg a fia, s megfenyegette, hogy elperli tőle az unokáját, ha addig él is. A tárgyalás viszonylag simán lezajlott, miután felolvasták a végrendeletet, Juli megtudta, hogy a házat, a takarékbetétet és a két autót a fiával közösen örökölték, a balatoni nyaralót pedig férje édesanyja.                  

A tárgyalás után is folytatta volna a mocskolódást anyósa, de Juli mikor szóhoz jutott csak annyit mondott:

-Önben egy fiát elvesző fájdalmakkal teli édesanyát látok és nem egy ellenséget. Nagyon sajnálom a történteket, ha kívánja, egyeztetés után láthatja az unokáját. Ég áldja!

Azzal sarkon fordult, s otthagyta meghökkent anyósát, aki nem értette, hogy változhatott meg ennyire a máskor mindig csendes, mások akaratának engedelmeskedő menye.           

Juli nem akarta a házukban tölteni az éjszakát, túlságosan fájóak voltak még az emlékek, de mindenképpen összeakart pakolni olyan holmikat amire szükségük volt. Mirkó édesanyja mindig igyekezett pótolni a hiányosságokat, amit Juli csak azért röstellt elfogadni, mivel tudta, hogy a saját szájuktól vonta meg a falatot. Mirkó és családja! Istenem, de nagy áldás ők nekem! Juli szívét melegség járta át ha csak rájuk gondolt. Már előre örült a találkozásnak és , hogy végre visszatörleszthet abból a sok jóból amit kapott. Mikor belépett a házba rossz érzés fogta el, amit igyekezett elnyomni és csak a pakolásra igyekezett koncentrálni. Ahogy végig ment a szobákon, tudatosult benne, hogy milyen sok luxus cikk vette őket körül úgy berendezésben, mint technikai eszközökben is. Férje mindig kínosan ügyelt arra, hogy minden új dologból nekik legyen az első. Juli mégsem volt boldog ebben a házban, mert hiába volt meg mindene, ha a legfontosabb hiányzott. Gondolataiban elmélyedve pakolgatott, mikor furcsa zajra lett figyelmes. Mintha fordult volna a kulcs a zárban, hosszasan fülelt, de miután csend volt a válasz gyorsabban látott neki a pakolásnak. Még sötétedés előtt a szállodában akart lenni, hogy kipihenhesse magát. Mikor készült bezárni a bőröndöt olyan érzése volt, mintha figyelné valaki, de gyorsan elhessegette ezt a képtelenséget. Megfordult, hogy átmenjen a másik szobába. Ebben a pillanatban szembetalálta magát férjével, s azt hitte megdermed ereiben a vér. Azt hitte káprázik a szeme és csak a túlfeszített idegeinek játéka az egész. És ekkor megszólalt Sándor , minden reményt szertefoszlatva maga körül, s  hangja rekedten vészjóslóan fonta körül Juli elméjét.

-Csakhogy végre hazataláltál! Elég sok időbe tellett! Nem mondhatod, hogy híján vagyok a türelemnek.

Juli a megrökönyödéstől alig tudott megszólalni:

-Miii eeez aaaz eeegész?

-Tényleg tudni akarod? Csapda ! A te csapdád Drágám amibe szépen belesétáltál!

-Miért kellett ehhez a halálodat költeni?

-Miért?? Szerinted különben hazajöttél volna?? Előbújtál volna a rejtekedből?? Te is tudod, hogy nem! Emlékszel? Adósom vagy egy erotikus éjszakával. Arról nem is beszélve, hogy engem senki nem hagyhat ott és verhet át! Én vakartalak össze az utcáról azt csinálok veled amit csak akarok! Épp eleget vártam erre a pillanatra! Most nincs semmi trükk!                         

Julinak semmi esélye sem volt a menekülésre. Férje egy gyors mozdulattal leteperte a földre  és megkötözte kezét, lábát.

-Így ni! Biztonsági intézkedés, nehogy átvágj mielőtt elszórakoznánk! Juli érezte, hogy nem holmi gyerekes bosszúról van szó, s tudta csak az idő húzásával lehet némi esélye a menekvésre amíg kitalál valamit. Bár erre kevés esélyt adott kilátástalan helyzetét érzékelve.

-Mit szándékozol tenni? kérdezte az esélytelenek bátorságával.

-Időben megtudsz mindent!

-Legalább magyarázd meg, hogy tudtad a hatóságot így becsapni?

-Könnyebben ment, mint gondolnád! Egy külföldi utazás a tengerre, egy pár ember megvesztegetése akik tanúsították a balesetet, egy ember aki elrejtett a hajó rakterében, megérkezéskor egy kis álruha, álszakáll. Soroljam még? A hatóságok munkáját már gyerekjáték volt kivárni. Ez a pillanat adott erőt, hogy elképzeltem, hogy itt állsz majd bénultan, mikor feltámadok halottaimból. Ez mindent megért!!                              

Miközben mindezeket mondta Julinak egyre közelebb hajolt az arcához, s egy hirtelen előkapott késsel kéjesen simogatta azt. Julinak minden idegszálára szüksége volt, hogy megőrizze hidegvérét, mert ismerte a férjét, tudta, hogy egy kis ideig még ezzel a taktikával távol tudja magától tartani.

-És anyukád? Őt sem sajnáltad, hogy kitetted annak a tudatnak, hogy elvesztette egyetlen fiát? Ez sem tartott vissza?

-Anyám egy arisztokrata, tudja szabályozni az érzelmeit, később majd mindenképpen kárpótolom.

-Sándor! Gondolj a kisfiunkra!

-Én gondolok, csak te nem gondoltál rá, amikor hátba támadtál! Nagyon fogja majd szeretni az új anyukáját!

-Hogy érted ezt?

-Úgy ahogy kell! A közös kis hancúrozásunk után meg kell, hogy öljelek! Mindezt olyan hidegvérrel mondta, mintha egy ebéd elkészítéséről volna szó. Juli kezdett megrémülni, mikor látta az elszántságot férje arcán.

-Nem teheted ezt a gyereked anyjával, te nem vagy ennyire aljas!!

-Nem kell a duma! Az árulókra halál vár és ez alól nincs kivétel, még ha az a gyerekem anyja is! Különben is eltettem már láb alól pár mocskos alakot. A te likvidálásod sem okoz gondot.

-Akkor ölj meg most, ne várj tovább!! Juli agya lázasan kattogott, hogy kivel is élt eddig együtt.

-Csak lassan a testtel! Ennyi élvezet nekem is jár! Tudod adósom vagy és az adósságot törleszteni kell!

-Megtanulhattad volna mellettem! Elég régóta várok erre a pillanatra!

-Miért akarsz börtönbe kerülni?

-Börtönbe?? Én?? Nem emlékszel?? Én már halott vagyok és a halottakat nem szokták elítélni!! mondta sátáni kacaj kíséretében. Juli megborzongott és érezte, hogy férje beteg elméjét senki és semmi nem tudná befolyásolni, legkevésbé ő. De nem adta fel.

-Engem megölhetsz, de Tomikát soha nem fogod megtalálni!

-Az már gyerekjáték lesz az előzőekhez képest! Ne aggódj minden meg van tervezve lépésről lépésre. Volt időm, amíg végre méltóztattál megjelenni. Tudtam, hogy a végrendelet megteszi a hatását és idejössz. Úgy akartam veled leszámolni, hogy teljesen gyanútlan légy.

-Ennyire nem ismersz, hogy tudd rólam engem a pénzed soha nem érdekelt. Tomikának és magamnak is ruhákat szedtem össze és pár hasznos dolgot.

-A gyereknek meglesz mindene, miután halálod után az anyám lesz a gyámja. Nem fog nyomorúságban felnevelkedni az én fiam, csak mert az anyja úri kedve úgy tartja.

-Miért gyűlölsz ennyire?

-Mert megjátszottad a szerény, alázatos kislányt és kiderült, hogy kígyót melengettem a keblemen.

-Miért nem válunk el rendesen, mint mások? Nekem nem kell tőled semmi! Kérlek minden szépre ami volt köztünk engedj el! Tudod, hogy nekem a fiam mindent jelent!

-Hiába minden rafinéria! Már döntöttem és úgy is lesz! Ne húzzuk tovább ezt az értelmetlen beszélgetést, -meglátod milyen élvezetben lesz részed!

Juli a beszélgetésük alatt próbálta kilazítani a kötelet, de csak csekély mértékben sikerült.

-Csak addig légy türelemmel amíg idehozom az eszközeimet, mindjárt jövök. Értékelni fogod meglátod!                                                                                                                       

Az asszony tudta, hogy nem sok ideje van, megvárta míg férje léptei elhalkultak, aztán oldalra fordulva átgurult az összekötő ajtón át a gyerekszobába. Tudta, hogy a kisasztalon ott van Tomika ollója amivel barkácsolni szokott. Addig forgolódott míg sikerült felborítani a dobozt és magához venni az ollót és ha nem is állt a kezére, elkezdte nyiszitelni a kötelet ami szerencsére nem volt olyan vastag. Tudta, hogy az élete a tét.  Mikor meghallotta férje lépteit a lépcsőn, már a lábáról vágta le a kötelet. Kinyitotta az erkélyajtót, majd elbújt a szobában Tomika rejtekhelyére, és lélegzetvisszafojtva várt. Mikor meglátta férje sziluettjét a szomszéd szobában, minden porcikája reszketett. Férje üvöltéséből tudta, hogy éktelen düh tombol benne amiért eltűnt a szobából.

-Azt hiszed elbújhatsz előlem!! Nem azért vártam eddig, hogy meghiúsítsd a tervem!! Csak magadnak csináltál rosszat! Gyere elő míg szépen mondom!! Mikor észrevette a félig nyitott erkélyajtót, rögtön kirohant hátha ott kuporodik felesége, de senkit nem látott.

-Nem vágsz át újból te Ribanc! Megtalállak, ha addig élek is!

Azzal módszeresen elkezdett minden zugot átkutatni. Juli érezte, hogy nemsokára eljut rejtekéhez és mindennek vége. Mikor férje felemelte a rejtekhely tetejét és meglátta Julit, kéjes vigyor jelent meg az arcán.

- Ideje befejezni kisded játékaidat! Most már tényleg nem menekülsz!

-Talán nem gyenge nőkkel kellene kikezdeni!- szólalt meg váratlanul egy határozott férfihanga férj háta mögött. Sándor döbbenettel az arcán fordult meg, s kereste a félhomályban a hang tulajdonosát, aki meg merte zavarni őrült játékát. Tekintete annak a férfinak a tekintetével találkozott, akit az egész idáig fajult dologért kárhoztatott. Megőrizve hidegvérét, fennhéjázva mondta:

- No lám! Egy váratlan vendég, aki megdelejezi az asszonyokat a szép szemével! Egy megmentő! Eggyel több vagy kevesebb hulla már nem számít!    

Juli mikor meghallotta Mirkó hangját, nem akart hinni a fülének. Villámgyorsan cikáztak gondolatai, hogy kerülhetett ide, s rögtön a félelmet a féltés váltotta fel. Annak az embernek a féltése akinek annyi minden szép és jót köszönhetett. Ő nem lehet áldozata a férjével kettejük között zajló háborúban. Mielőtt a két férfi egymásnak esett volna, Juli előlépett rejtekéből. Sándor felmérte a helyzetet, majd egy hirtelen mozdulattal Juli mögé termett, kést szegezve a nyakának.

-Na te nagyfiú! Ha megmozdulsz elvágom a szerelmed nyakát! Mirkó tehetetlenül nézte végig ahogy a férj végighurcolja Julit a szobákon át, lefele a lépcsőn, mint tigris a zsákmányát.   A bejárati ajtóhoz érve a férj számára érthetetlen módon váratlanul egyik pillanatról a másikra a földön találta magát, s Juli kiszakítva magát karmaiból átszaladt az előszoba másik oldalára.

-Na te hős! Most mutasd meg mit tudsz amikor nem bújsz az asszony szoknyája mögé!-így Ferkó, aki villámgyors karate mozdulataival tette ártalmatlanná Juli férjét.

-Fiúk! - rdította el magát a férj.

-Hiába hívod a pribékjeidet, már egy ideje öntudatlanul hevernek kint az udvarban. Légy végre férfi és állj ki magadért.

-Hagyd Ferkó! Eddig is sokat segítettél. Ez már a mi kettőnk dolga.-szólalt meg Mirkó, miután ő is lerohant. az előszobába

- Na, gyere! Mire vársz?- mondta a férj, miközben támadó mozdulatot vett fel. Aztán a két férfi összecsapott! A férj az összes vélt sérelmét beleadta ökölcsapásaiba, amire Mirkó a szerelmét megvédő ökölcsapásaival válaszolt. Juli reszketett Mirkóért, de Ferkó leintette, hogy ne avatkozzon bele a férfiak harcába. Sándor a bűntársai biztonságot adó jelenléte nélkül egyre inkább veszélyesebbnek érezte a helyzetet, s miután az összecsapásban is alulmaradt, lassan elindult hátrafele az utca irányába. Hirtelen egy éles rendőrsziréna hangja hasított az éjszaka csendjébe és akasztotta meg a férfiak zilálását.  A rendőrautó hihetetlen gyorsasággal kanyarodott a ház elé, s a rendőrök körbekerítették a házat. Mikor a férj felfogta, hogy vesztésre áll, menekülésre fogta a dolgot.

-Engem ugyan nem kaptok el! - kiáltotta. 

-Állj, vagy lövök!- hangzott a felszólítás.

Sándor mit sem törődve a figyelmeztetéssel, a kerítésen átvetve magát elkezdett rohanni. Aztán egy pisztolylövés dörrent. Sándor megállt, s csodálkozásra tágult szemében még ott maradt az értetlenség, mikor összeesett. Az orvos már csak a halál beálltát állapította meg. Juli az őt ért sokkoló hatások miatt idegösszeomlást kapott, s a mentők a kórházba szállították.Két hét múlva a hivatalos ügyek elintézése után hazafele tartott velük az autó. A házban történtekről nem esett szó ez idáig. Miután megálltak az út felénél egy kis pihenőre, Juli Mirkóhoz fordult.

-Nem hagy békén a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem kerülsz oda idejében Ferkóval együtt. De még mindig nem jöttem rá, hogy kerültetek oda. Most már elég erős vagyok, igazán elmondhatnád!

-Biztos vagy benne? Tudod az orvos azt javasolta, hogy amennyire lehet kerüljük a témát.

-Addig nem tudom lezárni az egészet, amíg nem tudom a teljes igazságot. Volt Juli válasza.

-Rendben! Elmondom a lényeget. Tudod, mikor a vonat elindult veled, nagyon nyugtalan lettem. Valami megmagyarázhatatlan érzés arra bíztatott, hogy menjek utánad. Miután hazamentem megbeszéltem a szüleimmel, hogy Tomikát rábízom a nővéremre én pedig utánad megyek. Mivel biztos támpont csak Ferkóék autóműhelye volt, odamentem először. Elmondták, hogy előző nap jártál náluk, és ők is nyugtalankodtak miattad, főleg a bandatagok miatt tartottak a bosszútól. Akkor még gondolni sem mertünk arra, hogy a férjed él. Ferkó mindenáron velem akart jönni, hogy ne veszítsünk időt, mivel ő tudta a címeteket, így hamar odataláltunk. A többit már tudod…

-Köszönöm Mirkó amit értem tettél! Ha nem hallgatsz a megérzésedre, már nem siethetnék a fiamhoz.

-Nyugodj meg, nincs már semmi baj! Igyekszünk elfelejteni az egészet.                                     

Ahogy közeledtek Mirkóékhoz Julira egyre inkább rátalált a nyugalom. Kezdte észrevenni a táj szépségét, átadta magát az autó magnójából kiszűrődő kellemes, lágy dallamoknak, s észre sem vette mikor önkéntelenül dúdolni kezdett. Mirkó a szeme sarkából figyelte és boldogság áradt szét minden porcikájában, hogy Julit kiegyensúlyozottnak láthatta annyi szörnyűség után amit átélt. Az öröm tetőzött amikor hazaértek és üdvözölhették a szülőket. Mivel később érkeztek a vártnál, megbeszélték, hogy másnap indulnak Torockóra Tomikáért. Mirkó szülei azt sem tudták mivel kényeztessék Julit, aki alig várta már, hogy odaadhassa ajándékait az önzetlen két kis öregnek. Nagyon megörültek az ajándékoknak, Mirkó anyukája különösen a robotgépre csodálkozott rá, mivel ilyet azelőtt ő még soha nem látott. Na de Papóka sem panaszkodhatott amikor olyan faragott pipát kapott aminek csodájára járt az egész falu, a különleges dohányról már nem is beszélve.

Másnap aztán időben útra keltek, s Juli már alig várta, hogy megölelhesse kisfiát. Tomika mikor meglátta az autót rögtön elkezdett szaladni, hát hogyne szaladt volna mikor ilyen sok ideig soha nem volt távol anyukájától. A boldog üdvözlés után Juli itt is odaadta gondosan megválogatott ajándékait, s Tomika boldogan szaladt a szomszédba újdonsült barátainak megmutatni a világ legszebb labdáját.

- Júlia néni nem jön át? Neki is hoztam ám valamit! -kérdezte Juli.

- Ő is Magyarországra utazott családi ügyben, már meg kellet volna jönnie. Válaszolt Mária.

- Mirkó szeretnék kicsit egyedül kimenni a kedvenc helyedre! Tudod ahol látni kétszer is a napfelkeltét. Megengeded?

- Hát persze! Addig megnézem Júlia nénit hazajött-e már?

Mikor Juli kigyönyörködte magát Székelykő méltóságteljes alakjában, hanyatt feküdt a fűben, s  szemét lecsukva, nagyokat szippantott a friss szénaillattól áradó levegőből, és az idő ködfátyolán át elkezdett emlékezni… Mikor a történetben az anyukájától elszakított kislányhoz ért, egyszer csak belehasított a gondolat ami a napnál is világosabb lett, hogy Ő az a kislány! Hirtelen minden egyszerű és természetes lett számára. Többé már nem tűnt hihetetlennek, hogy az Ő és Júlia néni története igen is összekapcsolódik, és a múlt a jelennel általuk kezet fog. Juli látta magát kislányként ahogy esténként az anyukája után sírt, s az őt körülvevő kegyetlen felnőtteket, akik nap, mint nap gondoskodtak róla, hogy még az emlékét is kiszakítsák gyermeki szívéből. És az a régen látott, tudatalattijába eltemetett oly kedves arc itt él alig egy karnyújtásnyira! Juli heves vágyat érzett, hogy átölelje édesanyját, mert hogy az Ő anyukája az a csendes, szomorú szemű asszony, akihez mindig is érezte, hogy láthatatlan kötelék fűzi. Juli szemét elöntötték a felszabadulás érzését adó könnyek…Mirkónak nem kellett Júlia nénihez átmenni, mert ahogy hazaérkezett jött ő magától is. Mit jött, repült! Mirkó még soha nem látta ilyennek.

-Mi történt?-kérdezte Mirkó miután bementek a házba.

-Csoda!!! - válaszolta boldogságtól sugárzó arccal Júlia néni.

- Hol van Juli?-kutatott körbe szemével a tornácon.

-Úgy van minden ahogy sejtettük? -kérdezte titokzatos hangsúllyal Mária. Mirkó értetlenül nézett a két asszonyra.

- Igen! Minden beigazolódott! -válaszolta Júlia.

- Most már mondjátok meg miről van szó! Türelmetlenkedett Mirkó és abban a pillanatban feltűnt Juli alakja az ajtóban.Mikor Júlia néni és Juli pillantása találkozott már nem volt többé szükség szavakra. Anya és lánya ölelése egy alakká fonta őket össze. Mirkó villámcsapásszerűen felfogta a felfoghatatlant, hogy pont abba az asszonyba szeretett bele aki ősidők óta idetartozik.                                                                                   Székelykő a bölcsek nyugalmával nyújtózott el a megszokott táj gyűrűjében azt sugallva, nem hiába mondják: Torockón kétszer kel fel a nap, bíz a csodák es kétszer vannak!

Az autó csendben suhant az országúton az asszony és gyermeke számára ismeretlen ország ismeretlen faluja felé. Ahogy visszagondolt rá, Juli számára még mindig hihetetlennek tűnt az alig pár órája lezajlott esemény. Az, hogy miután felmentek a szobába elmondta zaklatott életük történetét , s aztán a csodálatos szempárhoz tartozó férfi akit Mirkónak hívtak szintén elmondta kalandos utazását, s végül hogyan talált rá Julira, a legnagyobb szerencséje pedig az volt, hogy amikor az autóműhelynél elvesztette Juli nyomát, Ferkónak köszönhetően újra rátalált. Miután Mirkó megtudta, hogy Juli férje milyen aljas módon tartotta fogva feleségét, Mirkó úgy gondolta az ilyen ember mindenre képes, és ha ő megtalálta Julit, akkor a férje es a nyomára bukkanhat. Óvatosságból azt javasolta, hogy ne várják meg a reggelt, hanem azonnal folytassák az utat az ő kocsijával. Akkor még nem is sejtették, hogy ez a döntés a lehető legjobb volt valamennyiük számára. Az úti cél Erdély, a turisták által kevésbé ismert falucskája volt ahol Mirkó született. Úgy gondolta egyelőre ez a legbiztonságosabb hely ahol nem keresheti őket senki, mivel Magyarországon eddig erről nem beszélt. Még abban az órában elhagyták a szállodát, s a szállás díját egyszerűen az asztalon hagyták. A vészkijáraton mentek a parkolóba, hogy még véletlenül se találkozzanak senkivel. Szerencsére Tomika még mindig az igazak álmát aludta, semmit nem észlelt a körülötte zajló világból. Mirkó megállás nélkül vezetett a határig, ahol a szokásos órákig tartó tortúra után akadály nélkül folytathatták útjukat. Juli még mindig nem hitte el, hogy alig fél napja reménytelen élete ilyen fordulatot vett. Vakon megbízott Mirkóban, s teljesen rábízta életüket. Ahogy pirkadt Tomika is egyre többet mocorgott, s mikor kipattant a szeme, az első mondata az volt. - Anya éhes vagyok! Mirkó a legközelebbi faluban frissen sült kenyeret, hajnalban fejt habos tejet és még az írótól gyöngyöző puhára köpült vajat varázsolt rögtönzött asztalukra, s ráadásként még hamvas fekete áfonya is előkerült valahonnan. Juli most kezdte érezni, hogy hosszú ideje alig evett valamit, s az ínycsiklandozó illatokra megkordult a gyomra. Hatalmas étvággyal estek neki a reggelinek. Ahogy ott falatoztak a hajnalból ott rekedt párás levegőtől körbefonva, Julit ismeretlen érzés kerítette hatalmába, mintha ez már megtörtént volna vele: a múlt sejlő ködében egy emlékfoszlány képe bukkant fel, amit nem tudott hova rakni: Egy hevesen síró kislányé, akit elszakítottak az anyukájától, szekérzörgés hangja és egy furcsa hegy, amely egyre kisebb lesz ahogy távolodnak, s ahol kétszer kel fel a nap minden reggel. Nem értette honnan vannak ezek az emlékei, és eddig miért nem jutottak eszébe. Nem maradt ideje a töprengésre, mert Mirkó hangja visszazökkentette a jelenbe: - Hamarosan megérkezünk! -Készüljetek! Julit izgatottság kerítette hatalmába: Vajon mit szólnak Mirkó szülei, ha rég nem látott fiúk egy gyerekes asszonnyal állít haza? Ám aggodalma azonnal szertefoszlott, ahogy meglátta a szülőket. Mintha a meséből léptek volna elő. Apóka és Anyóka, akiknek szemében ott ragyogott fiúk iránti örök szeretete. Sugárzott belőlük az erdélyi emberekre oly jellemző egyszerű lelki tisztaság, a mások iránti ősi tisztelet. Mirkó édesanyja természetes mozdulattal ölelte meg Julit és kisfiát, s behívta őket a házba: - Kerüljetek beljebb, én es jövök mindjárt, csak hozom a kemencéből a friss kalácsot! Tomika érdeklődését azonban rögtön a sokféle állat keltette fel, s önkéntelenül csatlakozott Mirkó édesapjához, aki készült az állatokat megetetni. Ezután ami következett olyan volt, mint egy álom. Bár a megélhetés nem volt könnyű, mégis hihetetlen harmónia vette körül az újonnan kovácsolódott családot, s úgy tűnt ezt az idillt nem zavarhatja meg semmi. Juli kezdett reménykedni.

A férj tombolt miután egy hónap kutatása sem hozott eredményt, és nem bukkantak a szökevények nyomára.  Amit csak lehetett mindent latba vetett, de mivel semmi nyom nem utalt arra merre keressenek, örökösen falakba ütköztek. Minden elképzelhető helyen kereste az asszonyt, de sehol nem tudtak róla. A férj kezdte azt gondolni, hogy talán külföldön kellene utána nézni, de erre csak hivatalosan lett volna lehetősége peres úton a gyerek elhelyezése céljából. De neki az asszony kellett! Két kezével érezni reszkető vonaglását, amiről még mindig nem mondott le és esténként különböző kínzási nemek elképzelésével tudta csillapítani vágyát, s egyre inkább gyilkos indulatok lettek úrrá rajta. Bűntársai folyamatosan járták az országot, s kerestek akár egy halvány nyomot is. Egyik reggel a kényszeralvás utáni fáradtságtól aléltan Sándor telefoncsörgésre ébredt:

- Főnök! Holnap engedik ki a kórházból az autószerelőt! Megdolgozzuk egy kicsit?

-Barmok! Biztos figyeli a rendőrség! Lőtt sebnél nyomozniuk kell, még ha nem is köpött. Egyelőre hagyjátok! Délután jelenés nálam! Új haditervem van!

Mint a vér szagra gyűlő vadak, úgy ülték körül a főnök asztalát.

–Mit kell tennünk Főnök! Kérdezték tettre készen a többiek.

–Semmit! - szólt titokzatos rekedtséggel a hangjában Sándor.  –Beteg vagy Főnök? Mi az , hogy semmit? 

-Na figyeljetek nagy okosok! Ismeritek azt a mondást: Hogyha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.

-Mi van ezzel a Mohameddel? Hogy kerül ez ide?

-Úgy ti idióták, hogy a Mohamed helyére a feleségem képzeljétek!

-Én már értem Főnök! Megvárjuk, míg jelentkezik az asszony! Óriási ötlet!

-De mi lesz ha évekig sikerül bujkálnia?

-Itt jövünk mi a képbe! Kicsit felgyorsítjuk az eseményeket! A terv a következő....- az elhangzott ördöngös terv után csak ádámcsutkájuk járt le-fel, s izgatottságukban még mukkanni is alig mertek.

Juli hihetetlen gyorsasággal szokott bele új életébe kisfiával együtt. Élettel teli színük lett a jó levegőtől, de a legfontosabbat számukra az őket körbeölelő szeretet és szerelem jelentette. A hét közben elvégzett szorgos munka után, amiből természetesen Juli is komolyan kivette a részét, egy közeli faluba, Torockóra terveztek kirándulást Mirkó nővéréhez, Máriához. Mivel Mirkó nem várt gyermekként, édesanyja testének utolsó ajándékaként érkezett, jelentős korkülönbség volt a testvérek között. Ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy amikor csak tehették támogatták egymást mindenben, még akkor is, ha Mirkó egy ideje Magyarországon dolgozott. Már alig várták a találkozást, és még a friss házas unokaöcs is előkerült a szomszéd faluból, azután az első örömteli üdvözlések után szerény, ám annál szívélyesebb vendéglátásban volt részük. Természetesen Máriának mindent el kellett mondani töviről-hegyire Julival kapcsolatban. Kezdettől fogva szimpatizált egymással a két asszony, de mikor megismerték történetét, Mária átölelte és azt mondta:- Most már ez az otthon a te otthonod es! Késő délutánig beszélgettek, mintha soha nem akartak volna kifogyni a mondanivalóból, Tomika pedig ki sem látszott az állatok gyűrűjéből.

-Hogy hogy még nem jött át Júlia néni?- kérdezte egyszer csak Mirkó a nővérétől.

-Nem akart zavarni bennünket, azt ígérte indulás előtt beköszön.

-Ő is egy rokon?- érdeklődött Juli

-Nem, ő az én legkedvesebb és legszomorúbb barátnőm. -mondta Mária . 

-Miért a legszomorúbb? -kérdezte kíváncsian Juli.

-Ha érdekel, röviden elmesélhetem, milyen galád módon ragadták ki kezei közül sok évvel ezelőtt a kislányát, amit azóta sem tud feldolgozni, és nem tudja magának megbocsátani amiért hagyta mindezt megtörténni.

-És nem tudja hol van a lánya, hogy elmagyarázhassa neki, hogy mi történt?

-Olyan gyorsan intézkedtek, hogy mire hivatalosan elindította a vizsgálatot, a hatóságok már nem tudtak a nyomára bukkanni. Valószínű Magyarországra vihette az apja, de semmi sem biztos. Bosszúból csinálta az egészet, mert Júlia nem akart vele menni.Juli még elmélázott a történteken, hogy milyen szomorú esetek is vannak a világban és , hogy ő milyen szerencsés, amiért így alakult az élete. Aztán Mirkó invitálta, hogy menjenek ki a kertbe a kedvenc helyére, ahol nyaranta mindig szívesen elidőzött.

-Látod reggelente itt szoktam megnézni kétszer a napfelkeltét!

-Nem hagyom magam becsapni! A nap csak egyszer kel fel! - évelődött Juli.

-Ha figyelsz, láthatod milyen különös jellegzetes formája van velünk szembe annak a hegynek, aminek Székelykő a neve. Főleg nyáron mikor keleten felkel a nap, egy kis időre eltűnik a hegy mögött, majd újra előbukkan. Olyan mintha kétszer kelne fel a nap. Pont odalátni. Nagyon különleges élmény amivel soha nem tudtam betelni.                                 

Juli meredten bámult a hegyre.

-Mi a baj Juli? Rosszul vagy? Juli halálsápadtan reszkető kézzel kapaszkodott meg egy fába, s úgy érezte menten elájul. Végül összeszedte magát és csak annyit mondott:

-Nagyon különös…Szégyellem, de még nem hallottam róla. Menjünk vissza!                         

A számára is váratlan benyomásokat nem említette, olyan hihetetlennek tűnt. Mirkó aggódva ölelte át és kísérte a házhoz ahol friss vízzel kínálta. Az idő gyorsan elrepült és mikor készülődtek hazafele egy kellemesen mélyen csengő hang köszönt rájuk a tornác felől:- Adjon Isten!

-Júlia néni! - kiáltott Mirkó szeretettel és már át is nyalábolta a meglepett asszonyt.

-Hadd mutassam be életem nagy szerelmét! Mikor Juli szembe állt az asszonnyal, s az arcába nézett, újból az az ismerős érzés kerítette hatalmába, mint amikor megérkeztek az országba, mintha már átélte volna mindezt, csak sokkal régebben.  De nem volt idő a töprengésre, indulniuk kellett, hogy sötétedés előtt hazaérkezzenek, mivel az utak elég kátyúsak voltak arrafele.   

Mikor elköszöntek, Julinak kedve lett volna elsimítani Júlia néni arcáról az oly régóta rátelepedett szomorúságot, s szívesen maradt volna, hogy jobban megismerhesse. Mirkó megígérte, hogy fognak még találkozni. Júlia hosszan nézett az autó után, s halkan megjegyezte:

- Az én lyányom is ilyen forma lehet, még a szemük es hasonlít, de hát ezt a lyányt Magyarországon várják már a szülei.

-Milyen lyányról beszélsz te? -kérdezte érdeklődve Mária. 

-Hát erről a Juliról!

-Bíz azt nem várja senki! Árva lyány! Intézetben nevelkedett!

Júliát mintha megcsípte volna valami, akkorát ugrott .

-Honnét tudod?

-Ü mesélte!

-Mit mesélt még?

-Nem titok, elmondhatom, ha nagyon akarod!                     

Mikor a két asszonyt körbefonta az esti szürkületet követő titkokkal teli sötétség, még mindig lázasan beszélgettek a múlt és jelen sejtelmes egybeesésein. Aztán Júlia hazatérve egész éjszaka töprengett , s reggelre kelve elhatározásra jutott, hogy itt az ideje végére járni a dolgoknak.Falun az élet korán kezdődik, s Juli már egészen beletanult a jószágok körüli teendőktől kezdve a föld megmunkálásáig. Mirkó is csatlakozott egy kőműves brigádhoz, s napestig velük dolgozott. Ezen a reggelen Juli még mindig a tegnapi nap hatásain gondolkodva, épp befejezte a munkálatokat mikor Mirkó anyukájának hangjára lett figyelmes:

-Julikám merre vagy? Téged keres a postás.

-Engem? került elő Juli és nem értette miért keresheti őt a postás.

-Kendet híják Erdőssy Sándornénak? - mondta Juli, s szorongó érzés fogta el. - Hivatalos értesítése gyütt, itt írja alá a papírt.

Julinak az izgatottság miatt le kellett ülnie, aztán reszkető kézzel felbontotta a levelet, amely Magyarországról érkezett. Mindenre elkészülve kezdett neki a levél elolvasásának, amiben  értesült, hogy a magyar hatóságok hivatalosan is halottnak nyilvánították férjét, Erdőssy Sándort, s a levél kézbevétele után egy héttel jelentkeznie kell a hatóságoknál hagyatéki tárgyalás lebonyolítása végett. Juli csak nézett maga elé, mint aki nem fogta fel a levél tartalmát. Erre az eshetőségre legrosszabb álmában sem gondolt. Bármi is történt, soha nem akart a férjének rosszat, hát még a halálát. Mélyen megrendítette a hír, s alig tudta elrebegni a lényeget Mirkó édesanyjának. Közben a konyhából kiszaladt Tomika is lelkendezve:

-Anya! Kaphatok még egy kis habos tejet?

-Persze kicsim! - és automatikusan követte kisfiát a konyhába, estére kelve Mirkó hazatért, Juli összeszedte magát, s higgadtan elmondta a történteket.

-Bármennyire is nem szeretném, vissza kell utaznom Magyarországra amíg a hivatalos ügyek el nem rendeződnek.

-Rendben! Én is megyek veled!

-Mirkó én lennék a legboldogabb, ha így lehetne! Józan ésszel átgondolva ezt nem teheted meg. A brigád számít a munkádra, az anyagiakról nem is beszélve. Támogatnod kell édesanyádékat, már így is sok áldozatot hoztál értem. Érts meg, nem fogadhatom el!

-De nem engedhetlek el egyedül.

-Boldogulok, majd meglátod! Nem leszek már veszélyben! Inkább, ha abban segítenél, hogy Tomikát itt hagyhassam, nagyobb biztonságban érezném nálatok. Nem akarom kitenni anyósom támadásainak, csak megzavarná a fejét.

-Jó, értem amit mondasz, de engedd meg, hogy legalább a határig elkísérjelek. Juli az elkövetkező két napban felkészült az utazásra, elrendezett mindent Tomikával kapcsolatban. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve mikor el kellett válniuk, de tudta a gyerek szempontjából így helyes. Búcsúzáskor még Mirkó anyukája a fülébe súgta:

-Nyugodj meg lelkem, minden rendben lesz! Nagyon várunk haza!                              

Bármennyire is igyekezett erősnek maradni, saját lányaként szerette meg Julit, s bizony integetés közben legördült egy könnycsepp az arcáról.

A férfi ébredés után lassan magához tért és rádöbbent, hogy feleségének sikerült túljárnia az eszén. Nehezen ismerte be, de kénytelen volt önmaga előtt tisztázni, hogy életében először őt verték át. Ettől csak még jobban erőre kapott benne a düh, s tudta, hogy addig nem találja helyét a világban, amíg revansot nem vesz. A feje még hasogatott az altató mellékhatásától, de egy erős kávé elfogyasztása után egyre inkább körvonalazódott benne a bosszú terve, amely mint a métely egyre mélyebbre hatolt minden porcikájába; hasonlóan ahhoz, mint mikor az oroszlán elől az utolsó pillanatban elveszik a hosszasan űzött zsákmányát. Úgy érezte, akkor nyugszanak meg felkorbácsolt indulatai, ha két kezében érezheti az asszony remegő testét kiszolgáltatva minden kénye kedvének.

Soha nem gondolta, hogy feleségének lesz bátorsága őt ilyen trükkös módon becsapni. Őt, aki felemelte magához a kis lelencet, nevet, társadalmi rangot adott neki és tejbe, vajba fürösztötte. Ez a tudat csak még jobban szította amúgy is csillapítatlan dühét, amit csak az asszony minél hamarabb megtalálása csökkenthetett.

Három telefonálás után hamarosan ott értekeztek a nappaliban, s a sűrű cigarettafüst homályba borította az izgatottságtól túlfűtött arcokat. A történtek meghallgatása után egyikük megkockáztatott egy kijelentést:

-Miért nem hagyod elmenni, mindegyik ujjadra száz jelentkezőt is találsz! Nincs szükséged egy legális ribancra!

A férj az ingénél fogva rázta meg az oktondi megszólalót, s az arcába üvöltve válaszolt: -Baromarcú! A feleségemről beszélsz! Én döntöm el, mikor mit teszek vele! Ha nem tetszik el lehet menni! Világos?

A többiek bólogatva helyeseltek, s az azt követő ördögi terv hallatán, csak a függönyök sápadoztak az enyhe fuvallatól remegve, az egyre inkább ködbe burkolódzó szobában. - Osszuk ki a feladatokat! Minden perccel veszítünk! Bármi van rádiótelefonon azonnal jelzitek! Akció indul, mint a régi szép időkben!

Az asszony minden idegszála megfeszült, mikor rájött, hogy órák óta nyomában van az a bizonyos kocsi. Összevissza cikáztak gondolatai, hogy mit csináljon. Megálljon a biztonságosnak tűnő fogadónál, vagy továbbhaladva próbálja lerázni követőjét. Ez az utóbbi azért látszott veszélyesebbnek, mert egyre kihaltabb tájak következtek, s egy esetleges üldözés során nagyon kiszolgáltatottnak érezte volna magát. Ha már meg kell történnie a férjével való találkozásnak, akkor azt egy emberektől körülvett helyen megnyugtatóbbnak érezte. Juli szíve egyre hevesebben dobogott arra az eshetőségre, hogy Sándor bármely pillanatban elébe toppanhat, s a férje közelségének már csak a lehetőségére is rosszullét környékezte. Mindenre elszántan kanyarodott a panzió parkolójába. Óvatos, de határozott mozdulattal ölbe vette kisfiát, majd sietős léptekkel elindult a recepció felé. Az ajtóból visszafordulva alaposan körülnézett, de nem fedezte fel az őt követő autót, s a szívét kezdte átjárni a remény, hogy hátha az egész csak a túlfeszített idegrendszerének a képzelgése volt.

Kitöltötte a szokásos bejelentkezési papírokat, s miután megkapta a kulcsot, igyekezett szobájukba, hogy lefektethesse Tomikát, aki még mindig öntudatlanul simult anyja karjába, s ez Juli számára a legédesebb teher volt a világon. Mikor becsukta az ajtót és gyermekét az ágy adta kényelembe helyezte, Julira hirtelen rázúdult az egész hét fáradtsága. Leült a kanapéra és még a felszabadító érzést adó sírásra sem volt ereje. Úgy ahogy volt ruhástól ledőlt az ágyra és észrevétlen lepte meg a megváltó álom, mely egy felejthetetlen szempár gyönyörű íriszében talált megnyugvásra.

Az asszony után nyomozó maffiózók rádiótelefonon tartották egymással a kapcsolatot, s miután kideríthetetlen alvilági kapcsolataik révén eljutottak az autószerelő műhelyéig ,ahol az asszony az autót hagyta, együtt indultak tovább a célszemélyhez.

Az autószerelő éppen befejezte az egyik sérült autó fényezését, mikor hatalmas robajjal becsapódott a vasajtó és három, számára ismeretlen férfi közelített felé. -Hol van ennek az autónak a tulajdonosa? Kérdezték minden átmenet nélkül Juli kocsijára mutatva. -Önöknek is szép napot uraim!- jött a válasz. -Ne humorkodj, mert mindjárt felfrissítjük a memóriádat! S fenyegetően elindultak felé. Ferkó nem várta meg a támadást, hanem villámgyors karate mozdulattal ártalmatlanná tette a betolakodókat.

Későn vette észre, mikor az egyikőjük kezében megcsillant egy pisztoly csöve. Váratlanul érte a testébe hatoló éles fájdalom, aztán minden eltűnt a felszabadító feledés homályában. Ferkó felesége rémülten futott be a műhelybe a félre nem érthető zajra. - Vagy megmondod hová ment a férjed lelenctársa, vagy szétloccsantom a fejét! Ordította egyikük és a nyomaték kedvéért közvetlen közelről célzott az eszméletlen férfira. Innentől kezdve könnyű dolguk volt a megtört asszonynál, aki megértette, hogy nem puszta fenyegetésről van szó, s a férje élete a tét. Miután mindent elmondott amit tudott, a bűnözők gyors távozás után még visszaszóltak az ajtóból:

-Aztán a rendőrségen kussolj, mert el találunk beszélgetni a kölyköddel! Az asszony az őt ért sokkhatás után azonnal a mentőket hívta.

-Barmok!- üvöltötte Sándor a telefonba miután jelentették neki az esetet.

-De Főnök! Már útban vagyunk a célállomás felé! Az asszony pedig nem mer szólni a zsaruknak, gondoskodtunk róla.

-Ez a szerencsétek! Ettől a perctől kezdve minden a terv szerint megy!

- Máris indulok én is, a parkolóban várjatok meg.

-Látni akarom az arcát mikor elkapjuk. -mondta a férj szinte kéjes gyönyörrel a hangjában. Az est csendjében élesen hasított bele a telefon türelmetlen, fület sértő csöngetése. Az asszony hirtelen azt sem tudta hol van, de ösztönszerűen felemelte a kagylót.

-Asszonyom! Látogatója érkezett!- hallotta a portás hangját.

-Felengedhetem, vagy lejön Ön a hallba?

Julinak számtalan lehetőség közül az cikázott át az agyán, hogy fölkapja Tomikát és ameddig csak bír menekül. Tudta, ha a férje várja lent, erre kevés esélye lenne, lévén, hogy biztos nem egyedül jött, s nem akarta kitenni a gyereket egy újabb traumának.

-Egy pillanat és lemegyek! -szólt a telefonba, s egy gyors felfrissülés és kisfia betakargatása után, szapora léptei visszhangoztak a folyosón.

A hallban nem tartózkodtak sokan és azok is teljesen idegenek voltak Juli számára. Háttal egy ismeretlen férfi sziluettjét vélte felfedezni a homályban, s arra gondolt, biztos félreértés történt. Azért biztos ami biztos odafordult az ügyeletes portáshoz.

-Az imént szólt telefonon, hogy látogatóm érkezett! Megtudhatnám ki az? - -Az az úr kereste! Mutatott a portás a nőnek háttal álló férfira. Juli elindult a férfi felé, s egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. - Itt vagyok! Miben segíthetek?-kérdezte a férfihoz érve. A férfi megfordulása közben mintha elveszett volna a tér és az idő, s mikor tekintetük találkozott Juli nem akart hinni a szemének. Azzal a szempárral találta szembe magát, amely megigézte mióta belenézett, s azóta sem szabadult varázslatos erejétől. Azt gondolta soha nem fogja már látni, csak az emlékeiben őrzi tovább, s most itt van visszavonhatatlanul, beszédesebben, mint valaha.

- Hát téged aztán nem könnyű megtalálni!-szólt mosolyogva a férfi, s úgy nézett a nőre mintha soha nem akarná elengedni. Az asszonyt hihetetlen nyugalom szállta meg, elmúlt minden fáradtsága, feszültsége s úgy érezte haza érkezett. Megfogta a férfi kezét, s tekintetét fogva tartva elindultak az emeletre.

A három férfi a parkolóban várakozott, s miután beazonosították az autószerelő autóját, már csak a főnök hiányzott, hogy beindítsák az akciót, ami nem sokáig váratott magára, s valamennyien elindultak a porta felé. A portást hamar meggyőzték egy szép summával, hogy nem kell telefonon szólni a vendégnek, mivel meglepi lesz az egész. A férj már előre elképzelte felesége rémült arcát, s már csak a gondolatra is félelmetes vigyor jelent meg szája szegletében. Nem akart semmit elrontani, ezért nagyon visszafogottan kopogott.

- Itt a szobapincér...-suttogta sejtelmesen, és már készült, hogy elkapja az asszonyt. Mikor semmi reagálás nem hallatszott, többször megismételte erőteljesebben az egészet,arra gondolva, hogy a fáradtságtól biztos mélyebben alszanak. Hosszú percek elteltével is csak néma csend volt a válasz. Ekkor már egyre nyugtalanabb rángások jelentek meg a férfi arcán, de még igyekezett megőrizni higgadtságát. Aztán úgy kopogott, hogy akár a szomszéd szobában is meghallhatták, de semmi reagálás nem történt, csak néma csend volt a válasz. Ekkor már türelmét vesztve lerohant a portára és magából kikelve üvöltötte:

-Barmok! Biztos ez az a hotel? Miután esküdöztek, hogy mindent leellenőriztek, a férfi ráparancsolt a portásra:

- Azonnal nyissa ki az ajtót!

A portás ijedtében nem mert ellenszegülni, s közösen felmentek az emeletre. Sándor még reménykedett, hogy álmában lepheti meg az asszonyt, s miután fordult a kulcs a zárban, már bent is termett a szobában többiekkel a nyomában. Teljesen rendben hagyott szobát találtak, ahol semmi jel nem utalt arra hogy lakója lett volna, hacsak az nem , hogy egy éjszaka ára oda volt készítve a dohányzó asztalra egy köszönő cetli kíséretében.

-Isten barmai! -üvöltötte a férfi magából kikelve, miután ráébredt, hogy mielőtt még megkaphatta volna, újból elvesztette megszállott elméjének betegesen hajszolt játékát.

Juli férje nem tréfált.  Nap mint nap bement feleségéhez, hogy megtörje ellenállását és végképp betörje akaratát. Az a férfi  volt aki szeretett a nőkön uralkodni, és most veszélyben érezte az eddig felépített domináns szerepét. Egyre jobban ráérzett az uralkodás adta hatalom ízére, s egyre jobban kezdte élvezni a másik kiszolgáltatottságát, mely az ő döntésétől függött.                                                 

Juli még mindig nem akarta elhinni, hogy idáig jutottak, s egyfolytában azon kattogtak gondolatai, hogy milyen megoldást lehetne találni ami mindenki számára elfogadható. Aztán ahogy múltak a napok rádöbbent, hogy ez maga a valóság. A legjobban az fájt neki, hogy nem láthatta Tomikát, akit férje az anyjánál helyezett el. Mindenkinek azt híresztelte el, hogy fertőző betegséget kapott, amit valamennyien elfogadtak és természetesnek vették, hogy nem látják a gyógyulásig. Egyedül bizalmas barátnője sejtette csak az igazságot, de nem tehetett semmit, miután többször is sikertelenül próbálkozott Juli megkeresésével. Mikor napok teltek el ,hogy  férjén kívül  senkit nem látott, és segítség sem érkezett,  Juli  úgy érezte ereje kezdi elhagyni. Hiába próbálta az ajtót felfeszíteni, kudarcba fulladt minden erőfeszítése, az ablak szóba sem jöhetett a rácsok miatt, s hiába kiabált volna , senki nem lakott a közelükben, és egyébként is szégyellte az egész helyzetet.

Összeszedte minden energiáját, aztán  a fiáért már mindenre képesnek érezte magát. A cél érdekében tett mindent ami ezután következett.

 Mikor férje megjelent a szokásos időben kihívó mosollyal az ajkán fogadta, mint házasságuk kezdetén. A férfi a győztesek felsőbbrendűségét sugárzó önteltséggel nyugtázta a nő közeledését, s gőgjében nem vette észre a nő szemében megcsillant elszántságot.     

 - Még mindig el akarsz hagyni? Kérdezte önelégülten.

– Nem, bocsáss meg! Hangzott az alázatos válasz.

– Ezt már szeretem! Látom kezd megjönni az eszed! De ha át akarsz verni megjárod! Előlem nem menekülhetsz! 

- Nem is akarok. Hangzott a csendes válasz.

– Bizonyítsd be! Szólt a férj, miközben vad vágy tüze gyúlt szemében.

 – Engedj a fürdőbe mennem, hadd frissítsem fel magam.   Kérte az asszony. 

  – De ne várass sokáig!  Hangzott a türelmetlen válasz

 Juli remegve tusolta le a napok óta rátelepedett izzadtság és piszok keverékét. Majd lázasan keresni kezdte a szekrény felső polcán lévő gyógyszeres dobozát. Még fél éve írta egyik orvos barátjuk azt az erős nyugtatóport álmatlanság ellen, amit aztán végül is nem mert kipróbálni. Két port elrejtett köpenye zsebében, majd egy nagy sóhajtással belépett a szobába. Ahogy sejtette, férje már izgatottan várta.

 – Nagyon megszomjaztam! Töltenél egy italt? Kérlelte Juli rekedtes hangon.

 – Bármit, csak bizonyíts már! S azzal mindkettejüknek töltött az italból.

– Tudod, hogy jéggel szeretem! Mondta sokat sejtetően az asszony.

 - Persze a jég! Kapott észbe a férj, s eszébe jutott nászéjszakájuk jegekkel teli erotikus játéka. Amint a férj eltűnt a konyhába Juli reszkető kézzel beleöntötte mindkét nyugtatóport férje italába. Miután koccintottak, felhajtották mindketten ahogy mindig is szokták. A férj lassan, mint mikor a vad becserkészi zsákmányát, közelített felesége felé. Az asszony időt akart nyerni, s egy hirtelen mozdulattal az asztal mögé ugrott.

 – Játszani akarsz? Így még izgalmasabb! Azzal az asszony után vetette magát, aki erre helyet változtatott a kanapé irányába, s ahogy a férje követte, egy újabb szökkenéssel az ágy felé vette az irányt. A férfi egyre kevésbé méltányolta a kergetőzést, mert úgy érezte, hogy  számára érthetetlen okokból lelassulnak mozdulatai, s enyhe szédülés is kerülgette. Mikor az asszony alakja egyik pillanatról a másikra homályossá vált, belehasított a felismerés, hogy ez nem az italtól lehet. – Mit tettét te büdös k… Nem volt már módja befejezni a mondatot, mert eszméletlenül vágódott el az ágyon.                                                                                                                                                                          Juli miután meggyőződött arról, hogy férjét sikerült elaltatnia, villámgyorsan cselekedett. Fejben már mindent megtervezett, csak azon aggódott nehogy valamit elfelejtsen. Az iratok, a pénz elrakása után, amit még évekkel ezelőtt gyűjtögetett, hátra volt még a legszükségesebb holmik elrakása kisfia és a maga számára , és persze fontos volt az öltözködés megválasztása, nehogy anyósa gyanút fogjon. A gyógyszerek és piperedolgok a nagy sietségben majdnem elmaradtak, de mikor úgy érezte minden megvan,  még utoljára gyorsan eltette Tomika kedvenc játékát, aztán egy utolsó pillantást vetett a házra amely az otthona volt, ám ahol soha nem érezte magát igazán boldognak. És már  rohant az autóhoz amit még férjétől kapott, hogy tudja Tomikát orvoshoz vinni vagy ahova kell, s bár  legszívesebben itt hagyta volna, de szüksége volt rá a terve végrehajtásához.                                           

Az előkelő polgári ház udvarán kint játszott Tomika és mikor meglátta édesanyját boldogan szaladt elé: - Csakhogy itt vagy anya! Szorította kis kezét anyja nyaka köré. – Már úgy vártalak!                          - Most már itt vagyok  Bogaram, és mindjárt megyünk is.       

   – Hova ilyen sietősen? Sándor nem is említette, hogy már meggyógyultál!  Hallotta meg anyósa  rideg, távolságtartó hangját.

 – Ne tessék nyugtalankodni Anyuka, Sándornak egy kis dolga akadt, majd otthon találkozunk, addig mi bevásárolunk a fiammal úgyis régen voltunk már együtt.    - Köszönj el a mamától Tomika!                   Juli alig tudta leplezni izgatottságát, s csak akkor könnyebbült meg , mikor már az autóból intettek búcsút anyósának. Tudta, hogy akkor sem helyes ilyen dolgot tenni egy nagymamával, ha nem éppen gyermek centrikus egyén, de mást nem tudott tenni jelenlegi helyzetében. Majd ha időt nyer kitalálja a megoldást. Mikor rátértek az autópályára, s közben hallgatta fia csacsogását kezdett kissé megnyugodni.

 Mikor kisfiát elnyomta az álom, újra rendszerezte gondolatait. Kiszámolta, hogyha minden jól megy, férje reggelig aludni fog,  s mikor rájön, hogy valójában mi történt,  már rég messze járnak, egyébként meg az Isten  irgalmazzon nekik  haragjától. El kell rejtőzniük míg a kedélyek lecsillapodnak. Megpróbált a férje fejével gondolkodni, s az ellenkezőjét cselekedni. Ezért haladt az autópályán, s onnan lekanyarodva egy kisváros felé vette az irányt ahol tudta, hogy egy régi intézeti társának autóműhelye van.                

 Nem vette észre, hogy diszkrét távolságból követi egy autó.

Parkolás után a műhelyben rögtön megpillantotta régen látott társát, s örömmel üdvözölték egymást. Pár formális kérdésfeltevés után nem kertelt, rögtön a tárgyra tért:

- Ferkó! Bajban vagyok magánéletileg, majd egyszer elmesélem! Most nincs sok időm, itt hagyhatom-e a kocsimat, s tudsz- e helyette másikat kölcsönözni?       

  Ferkóval  ifjúként  jól ismerték egymás gondolatait, sokat segítettek egymásnak, s barátságuk megmaradt felnőtt korukig, egészen pontosan Juli férjhez menéséig.  Akkor férje   megtiltotta még az intézet említését is. Juli ennek ellenére tájékozódott régi társairól, amit persze a férjének sosem említett, s így tudta már jó ideje Ferkóról is,  hogy mi történt vele.  Ferkó csak annyit mondott: _ Csodálom, hogy eddig bírtad! – Gyere mutatom a kocsit, ha megfelel.  Miután megegyeztek, a régi barát beinvitálta egy kávéra Julit, és az időközben felébredt kisfiát sütire. Felesége szívesen látta volna őket akár éjszakára is, de Juli nem merte megkockáztatni. Mikor a feleség hátrament a kertbe egy kis friss gyümölcsért, sápadt arccal tért vissza.

 – Juli egy férfi az imént érdeklődött egy kisgyerekes anyukáról! Juli azonnal felpattant ölbe kapva a gyereket,s kérlelve nézett Ferkóra, aki azonnal ment felderíteni a terepet. Hamarosan visszajött, és már kísérte is őket a felajánlott autóhoz. Juli hihetetlen gyorsasággal hajtott el. 

 Ám időközben  az autópályán tisztes távolról felbukkant újra az az  autó, amely útvonala megegyezett Juliékéval.   

Van valami az életben, ami  befolyásolhatatlan, ugyanúgy elmúlik akár jó, akár rossz , nem  számít ha szegénynek születtél vagy netán gazdagnak,hatalmad van vagy nincs, északon élsz  vagy délen, nőnek vagy férfinak szólítanak…

Igen, az IDŐ! Végtelen, bár az ember megpróbálta keretek közé szorítani, s néha úgy tűnt sikerült is neki. Az idő kereke folyvást forog, zakatol megállíthatatlanul, mint a régmúltban hagyott  gőzmozdony, amely előtt nincs akadály. Most sincs, pedig nagyon messzire kell tolatnia. Az idő szövevényes pókháló lepte pályáján kell megtalálnia a kezdetet. Ha Ariadné fonala segített kijutni a labirintusból Thészeusznak, az idő visszaforgatása is segít emlékezni. A fonal egyre erőteljesebben tekeredik le a fogaskerekek vájta kíméletlen mélyedésekből, s épp csak annyira lassul, hogy felsejlődhessen a múlt. Úgy zúdulnak az emlékek, mint tavaszi zajláskor a jég alá szorult folyó, s hömpölyög  feltartóztathatatlanul :

- És az asszony az idő ködfátyolán át elkezdett emlékezni…                                                                                                                                       

A férfi csak nézte állhatatosan a nőt, hihetetlen nagy szemekkel, s egyre többen figyeltek fel a teremben erre az igéző, átható, szemrebbenés nélküli tekintetre, hiszen akinek az üzenet szólt, egy sokak által ismert vállalkozó felesége volt. Halk, pletykaéhes morajlás vette kezdetét. Természetesen, mint oly gyakran az életben, mindig az érintett fél veszi észre utoljára a felé irányuló jeleket. Most sem volt ez másként. Az asszony jegyzeteit rendezgetve tűnődött, hogy nem felejtett-e  el  valamit vásárláskor, megkönnyebbülten pipálta ki gondolatban az elvégzett feladatokat. Nyugodtan dőlt hátra, tudván, hogy kisfia békésen játszik a homokozóban felnőtt felügyelet mellett. Jónak ígérkezett a családosok részére is kiterjedő sportos hétvégi program. Juli már nagyon várta, hogy kimozdulhassanak otthonról, s mikor már majdnem sikerült ellazulnia, hirtelen, mintha áramütés érte volna. Tekintete összekapcsolódott a fiatal férfiéval, s úgy elmerült benne, hogy nem is volt módja onnan szabadulni többé. Nem értette mi történik vele. Csak azt érezte, valami semmihez nem fogható dolog kezdődött, és nem lehet tudni mi lesz a folytatás. Valami láthatatlan erő űzte, hajtotta az ismeretlen fiú felé, akit eddig soha nem látott. Mint akit megigéztek, indult a fiú után, s nem volt ura akaratának. Az esze tiltakozott, de a szíve repítette. Tudta, hogy elveszett. Szavak nélkül is értették a másikat, mintha már az idők kezdetétől ismerték volna egymást. Mikor visszaértek a terembe a sutyorgás abbamaradt. Aztán belépett a férj, s minden szem rászegeződött.

 És kitört a botrány! A csámcsogók élvezték, hogy végre történik valami, s adták egymás alá a lovat. – Bezzeg a készbe jó volt beleülni! A legújabb autó ellen sem tiltakozott! Ezzel hálálja meg a férjének! De bánatukra a „cirkusz”nem a plénum előtt folytatódott. A szobájukban távol mindenkitől, a férj aki nagyon jól informált volt a történtekről, ultimátumot adott:

- Vagy azonnal csomagolunk, és elfelejtjük a történteket, vagy elmész azzal a ficsúrral, de a gyerek velem marad. Az ügyvédeim gondoskodnak, hogy még csak ne is látogathasd!        

 Ó Anna Karenina!  Milyen erő vett rá, hogy elhagyd gyermeked! Juli tudta, hogy erre képtelen lenne, de arra is, hogy maradjon és mindent elfelejtve tovább folytassa életét. Időre volt szüksége. Halántéka együtt lüktetett szívével. Aztán döntött: - Menjünk!  Férje haverjai védőbástyaként fogták körül, s módja sem volt a fiútól akár csak elköszönni.  Az ismerősök is mind a férjnek szurkoltak , esélyük sem volt semmire. Julinak végső kétségbeesésében egy mentőötlete támadt. Indulás előtt bement a mosdóba, s ott a rúzsával a tükörre írta telefonszámát és egy időpontot, aztán a sorsra bízta, hogy az érintett félhez eljusson.  Az autóból még próbált jelet küldeni, de nem volt róla meggyőződve, hogy sikerült is. Aztán elrobogtak sokféle találgatást hagyva maguk után.

Az út hazáig rosszabb volt minden vesszőfutásnál, pedig hangos szó nem esett többé. Tomika az autó egyenletes morajától és ringásától elaludt anyja ölében, majd megérkezésük után ágyacskájában folytatta öntudatlan, édes álmát. A szülők némán, automatikusan végezték az esti teendőket, s mikor a férj bement a hálóba, Juli hosszan tevékenykedett a fürdőszobában, remélve, hogy mire beér , férje már aludni fog. Tévedett. A férfi  még mindig az események hatása alatt volt, s agyában egyre visszhangoztak a haverok hergelő szavai. – Mutasd meg ki az úr a háznál! Ki viseli a nadrágot! Te vagy a férfi! Adj neki!                                            

 Amikor meghallotta felesége hálóruhájának halk suhogását, s megérezte a testéből áradó ismert melegséget, iszonyatos vágy öntötte el. Egy mindent elsöprő öleléssel próbálta semmissé tenni az egész őrült napot. De már nem talált viszonzásra, az asszony teste megfeszült, s nem tudott feloldódni férje ölelésében. Ettől a félreérthetetlen ellenállástól a férfiben elemi erővel tört fel a férj jogának ősidők óta berögződött érvényesítési akarata. Juli küzdött ameddig bírt, aztán feladta. Miután a férfi kielégítette vágyait, semmi sem tartotta vissza az önfeledésbe zuhanó álomtól.   

Az asszony szűnni nem akaró csobogással folyatta magára a vizet, s könnyei összeolvadtak a zuhanyrózsából permetező langyos vízzel, s lassan összegörnyedve kuporodott le a zuhanyzó lapjára. Testét hangtalanul rázta a zokogás. Nem érezte a csempék fagyosságot árasztó hidegét, csak azt, hogy valami végérvényesen elmúlt.

Mikor összeszedte magát, halkan bement gyermeke mellé lefeküdni, s zaklatott gondolatain át is hallotta a hálóból kiszűrődő elégedett hortyogását annak az embernek, akit többé már nem tudott tisztelni.

Az éjszaka fájó emléke még élénken élt az asszony minden porcikájában. Az éjjel lassan telt, sokat gondolkodott, s a vívódások közben megfogalmazódott elhatározása egyre erőteljesebb lett. Bármennyire furcsának is tűnt számára, egy pillanatra sem tudott elfelejtkezni a fiúról, folyton látta a szemét maga előtt, az egész lényét átjárta valami ismeretlen érzés, s ennek átadva magát lepte meg az addig oly elérhetetlen tűnő álom.

Mire felébredt férje már elment. A reggel józanságával is változatlanul úgy érezte, hogy képtelen továbbra együtt élni a férjével. Valahol mindig tudta az agya legmélyebb zugában, hogy valami nagyon nem stimmel kettejük kötött, de ezeket az érzéseket igyekezett elfojtani, főleg miután megszületett kisfia. Most minden elkendőzött probléma egyszerre tört a felszínre, s a mozaikok összerakása közben ráébredt, hogy tulajdonképpen ő a férjének egy kirakat feleségnek kellett, aki miatt a haverok mindig irigykedhetnek. Amikor állapotos lett a férje a gyereket sem akarta, nehogy osztozni kelljen rajta bárkivel is. Hirtelen lehullt a szeméről a hályog, úgy érezte csak kihasználták, s addig minden rendben volt amíg engedelmes feleségként viselkedett. Dolgozni sem engedte a férje, pedig nagyon vágyott rá, hogy kiteljesedhessen a szakmájában.

Azért valamit nem bánt a házasságából, Tomikát! Nélküle már biztos előbb feladja az egészet. Mintha a kisgyerek érezte volna, hogy jól kell viselkednie ebbe a törékeny kapcsolatba amelybe született. A férje lassan kezdte elfogadni fiát és egyre büszkébben feszített az apai szerepben, főleg mikor csodájára jártak a barátai a kicsinek, hogy pici babaként az egész éjszakát átaludta. Meg is jegyezték gyakran a barátnői irigységgel a hangjukban:

 - Persze neked könnyű, te nem tudod mi az fent lenni egész éjszaka! Beleültél a készbe, nem kellett semmiért megküzdened! És még ezekhez oly hasonló dolgokat vágtak a fejéhez, s élvezték zavarát. Pedig ha tudták volna mennyire fájtak igazságtalan szavaik. Tudta ő , hogy mi a nélkülözés, hisz hányatott élete volt ifjúkorában, és értékelte is volna jelenlegi helyzetét, ha nincs örökösen szemére vetve a múltja.  Szeretett volna közös döntéseket hozni, dolgozni, színházba járni, egy könyvről vitatkozni, sokat nevetni az élet adta humoros helyzeteken és még ki tudja mi mindent. Mikor jött ez a hétvégi lehetőség a különböző programokkal, addig győzködte férjét, míg beleegyezett. Álmában sem gondolta, hogy ez lesz belőle.    

 De vissza kellett terelni gondolatait a jelenbe. Miután megreggeliztek, játszottak egyet, amitől Juli mindig elvarázsolódott, s úgy érezte soha nem tud betelni fiával. Aztán elindultak legbizalmasabb barátnőjéhez, akinek szintén volt egy hasonló korú kislánya. A két gyerek nagyon ragaszkodott egymáshoz és mindig örömteli volt a találkozás. Az anyukák még szüléskor ismerkedtek össze, együtt voltak várandósak, s megmaradt a barátság.

Igyekeznie kellett, mert közelgett az időpont amit a tükörre írt és egyedül akart lenni a döntés meghozatalában. Barátnője megértően az útjára engedte, s Juli még látta integető mozdulatait az ablakból, aztán sietve befordult a sarkon. Már a bejárati ajtót nyitotta mikor meghallotta az emeleten a telefoncsörgést. Rohant ahogy a lába bírta, de ereiben hirtelen megfagyott a vér, mikor meghallotta férje hangját:

 - A feleségem az ön számára nem létezik és ha ez nem elég érthető, segíthetek a megértésben máshogy is! Aztán letette a kagylót és pillantása felesége dermedt tekintetébe ütközött.

– Azt hitted átvághatsz! Üvöltötte, majd egy hirtelen mozdulattal berántotta a szobába az asszonyt, s egy hatalmas pofonnal a padlóra penderítette. Juli a váratlan ütéstől félig ájultan nézett fölé hajoló férjére, s nem értette mi történik. Aztán a tagolt, suttogó hang lassan elért az agyáig:

- SENKI NEM PACKÁZHAT VELEM! TE KÜLÖNÖSEN NEM! EZT A NAPOT EGY ÉLETRE MEGEMLEGETED! ELVESZEM A KEDVED A SZAJHÁLKODÁSTÓL!                                                                                  

Azzal felállt, egy mozdulattal elvágta a telefonzsinórt, majd az ajtóból visszaszólt:

 - Ha majd megjön az eszed tárgyalunk, addig itt maradsz!    Aztán kulcsra fordította az ajtót és csak egyre távolodó léptei árulkodtak arról, hogy elment.                                                                   

Juli hiába nyitotta kiáltásra ajkát, nem jött ki hang a torkából. Súlyos teherként hullt vissza rá a csend.

Mit és mennyit ér az életünk?

Vajon mindig mi vagyunk a "saját sorsunk" kovácsai?

Köztudott, hogy döntő fontosságú, milyen háttérből jöttünk. Akinek megadatott az inger-gazdag környezet --és bónuszként a szülők tudása is magas szintű, ami párosul az egyén  eredendő intelligenciájával; egy igaz ember személyiségével--, akkor már csak egy erre fogékony emberpalánta kell ahhoz, hogy irigylésre méltó, sikeres embert üdvözölhessünk.

A világ csodáira és működésére felnyitni a szemet, kiváltani az érdeklődést és azt fenn is tartani, nem kis feladat, és a művészetet még nem is érintettük ezzel. Ha mindezt a sok csodát már pici kora óta megtapasztalja  az egyén, természetességgel beépülve az élete részeseként, bizony hatalmas lépéselőnyben van azokkal szemben, akik az élet árnyoldalaival ismerkedtek meg, már az anyatejjel szívva azt magukba.

Nem kell nagyítóval keresni azokat a családokat, akik állandó anyagi gondokkal küszködnek, ahol a tudás iránti vágy felkeltése már rég nem szempont, a megélhetésért folytatott harc öröklődik, rossz vagy még rosszabb formában. Nincs csoda, nincsenek élmények, hacsak nem az óvodák, iskolák által biztosított különböző programokon, amelyeket ténylegesen soha nem tudhat magáénak, s amit nem szokás firtatni, hogy vajon miért...

Az esetleges kezdeti felvillanások lassan átmennek közönybe, egyre kevesebbszer tapasztalható a kitörés lendülete, értelmét veszti a szélmalomharc kilátástalansága, a kör lassan bezárul.

A társadalomban folytonosan voltak próbálkozások a hátrányos helyzet enyhítésére, de ezek a törekvések, csak látszatmegoldások voltak, mint balesetkor elsősegélynyújtás esetén: a beteg ne vérezzen el, aztán majd csak megoldódik minden.

Persze lehetne mondani a sok BLA, BLA, BLA szöveget, hogy … de vajon akkor is ezt mondanánk, ha szerepcsere történne, és mi magunk válnánk áldozattá?

A koldus és királyfi történetét rég belepte a por, de oly jó egy pillanatra átélni a szereplők átváltozását, követni sorsuk fonódását, fordulatait?

Persze olyan is előfordult már, hogy hiába minden földi jó, hiába a tudás, valami homokszemcse belekerül a gépezetbe és minden az ellenkező irányba tornyosult. Az is előfordulhat, hogy az élet sötétebb oldaláról jövő ember növi ki magát, és egy sikeres, elismert egyén lesz.

A ma gyermekei sokkal fogékonyabbak mindenre, hamarabb átlátják a lehetőségeket.

Akkor vajon miért van oly sok kudarcos ember? 

Vajon tényleg  el lehet hitetni velük,  hogy számukra természetes legyen a természetellenesség?

Van egy erő, amely ősidők óta létezik, mégpedig az önmagunkba vetett hit.

Az, hogy az én értékeim nem abban vannak, mint a másiknak, de ugyanolyan fontos értékek. Akinek pedig megadatott a kiváltságos helyzet több felelősséggel kellene fordulnia mások felé. El kellene jutni arra a szintre, hogy hatalommal, vagyonnal rendelkezni nem kiváltságos helyzet, hanem áldás, kegy az élettől, amit akár jóra is lehetne fordítani.                            

Van egy álmom…

-Mennyi  kippkopp! Rakjuk a zsebünkbe!- ujjongott Mirkó és lázasan gyűjteni kezdte a földre hullott gesztenyéket. Persze kishúga sem maradhatott le mögötte, s rövidesen versenyezni kezdtek ki szed többet.  Az egyik termés azért tetszett, mert épphogy kibújt a burkából, s úgy ragyogott, mint Bodri kutya szeme, a másik óriási dundi volt, a harmadik icurka-picurka csecsemő, a negyedik még bent rejtőzött a tüskés burok védelme alatt, s ki tudná még sorolni a seregnyi gesztenyegyerek egyéni tulajdonságait.

Mirkóékat vonzotta a titokkal teli fűcsomók gesztenyékkel teli halmaza. Hiába kezdett ősz lévén szürkülni, kíváncsiságuk nagyobb volt az egyre jobban rájuk telepedő éhségnél.

– Mama!  Csak még itt hadd nézzük meg! Kérlelte Csenge a mamáját, aki bár imádott az unokáival együtt lenni, az est beköszöntével indult volna hazafele. Huni már nagy fiú lévén/ már öt éves lesz alig fél év múlva/ határozottan kijelentette:

- Addig nem megyek haza, amíg az összes kipikopit meg nem találom!

- Na hiszen! Akkor akár reggelig is maradhatunk, gondolta a mama, látva a folyamatosan pótlódó gesztenyéket potyogni.

Erősen gondolkodóba esett, vajon mivel terelhetné el a nagyobbik figyelmét. Az már rég nem volt hatásos érv, hogy:

-  Lám a kishúgod milyen okos és szófogadó! Valami jobbat kell kitalálni! Közben szitálni kezdett a fáradt őszi eső, s a köd is kezdte belehelni a várost áttetsző fátyolával. Egyszer csak a felgyulladó lámpák fénye megvilágította a fákat.

– Nézzétek csak!- hívta fel a gyerekek figyelmét mamájuk. Látjátok a sok karikát a fákon! A kis apróságoknak több sem kellett, feledve a bokor alatt lapuló gesztenyéket, figyelmük a fára irányult.

- Milyen karikákat? Hol van?

- Nem is látom!

- Becsaptál mama!

- Nincs is semmiféle karika! 

A mama a nagymamák őserőt sugárzó nyugalmával felelt: Igen ám! Csakhogy ne olyan karikát keressetek, ami otthon a játékok között van, hanem a fák ágait nézzétek figyelmesen, ahogy a lámpa átvilágítja. A sok-sok ágkar úgy fonódik egy másba, mintha körökkel rajzolták volna tele a fák lombját, mint amikor ti fészket rajzoltok. Rövid vizsgálódás után Mirkó felrikkantott:

- Én már látom! S szájtátva bámult a hirtelen felfedezett csodára.

– Én is látni akarom!- nyöszörgött  Csenge, egyre fáradtabb hangon.

A mama lágy öleléssel emelte a magasba, hogy ő is részese lehessen a fa titkának. Aztán lépésről lépésre megcsodálva minden fát, lassan hazaértek. A mama boldog elégedettséggel hallgatta unokái csacsogását a szüleiknek, mikor a fák különleges átváltozásáról meséltek.                                                       

 Édes gyermekkor! Amikor egy pici apró valami úgy lázba tudja hozni az embert, hogy örömében megfeledkezik a világ többi részéről. Vajon miért felejtjük el, amikor felnövünk? A pillanatokat megragadni csak rajtunk múlik. Meglátni az esőcseppben a gyémánt csillogását, megérezni a szellő fuvallatában a simogatást, s megtapasztalni az önzetlenség örömét. Azt, hogy még vagyunk, itt vagyunk, egymásért vagyunk. Az öröm bármiből fakadjon, akaratlanul is továbbáramlik.                               

 LÁSS! NE CSAK NÉZZ! és ADD TOVÁBB!

- Csak mondja valaki nekem, hogy nem számít a pénz! - szaladt ki Margó száján egy elfojtott sóhaj, s mint egy film pergett le előtte az elmúlt két év eseményekben bővelkedő időszaka. Álomszerűen alakult minden! Végre gyermekhangtól lett zajos az otthonuk! Oly rég vártak már erre, hogy kezdték elhinni, az égiek elfelejtkeztek róluk mikor a „szülőség”oklevelet osztogatták.

Aztán egyik pillanatról a másikra megtörtént a csoda. Az élet már csak ilyen, kicsit játszik veled, nehogy elbízd magad, legördít a szakadékba, aztán csavar egyet a dolgokon és felemel. Margó nem jött rá a miért éppen akkor és miért éppen most okaira, csak azt tudta, hogy  boldogságát nem lehet fokozni, amit férjével közösen éltek át, s amire hosszú évek óta egészen idáig hiába vágyakoztak. Pedig lehetett!

A csoda, nap mint nap megtörtént, s nem győztek betelni gyermekük újabbnál- újabb tündéri megnyilvánulásaival. Úgy tűnt mintha a Kicsi szándékosan akarná szüleit kárpótolni az elvesztegetett évekért.A barátok is csodájára jártak, amiért nem kellett altatni, mert az altatóvers után tücsökpárnájával játszadozva elaludt, s az már csak ráadás volt, hogy végig is aludta az éjszakát. Mikor aztán az idő múlásával egyre jobban nyílt ki értelme annak arányában kápráztatta el környezetét. A szüleitől áradó szeretetből éreznie kellett a kis Csöppnek, hogy ő a mindenük, a hiszti fegyverével soha nem élt vissza ezzel, harmonikus szimbiózisban, melegséget sugárzó szeretetben éltek ők hárman, s csak betegség esetén komorult el a szülői pár tekintete.

Aztán ahogy telt, múlt az idő, észrevétlenül körbeszőtte hálójával őket a másokat is oly gyakran térdre kényszerítő disznófejű nagyúr:a pénz. Rájuk telepedtek a hétköznapok apró-cseprő gondjai, s lassan központi problémává tornyosult a megélhetés.  Szinte egyszerre fogalmazódott meg bennük az elhatározás: valamit ki kell találni. Bármit is vetettek latba, egy megoldás maradt, az anyának vissza kell menni dolgozni, bármennyire is nem így tervezték.

Margó úgy érezte magát, mint egy sűrű ködben, ingoványon bolyongó árva lidérc, aki soha nem talál ki a szövevényes elátkozott erdőből. Aztán váratlanul, az élet mentőöveként egy állásajánlatot kapott amiről mindig álmodozott. Hirtelen felgyorsultak az események. El kellett intézni a hivatalos ügyeket; új munkahelyen bejelentkezni, régi munkahelyen kijelentkezni, munkakönyvet elrendezni, a bölcsődével felvenni a kapcsolatot, megismerni a gondozónőket, beszerezni a szükséges dolgokat.

Margó egyre lázasabb izgalommal készült az új munkahelyére, kezdte tervezni hogyan fog felkészülni naponta, hogy oldják meg az új napirendet, ki hozza, és ki viszi a Kicsit. Egy ilyen fárasztó nap után készültek a vacsorához, s egyszer csak megszólalt a kislány:

-ANA, UGYE SZEJETSZ? 

Az anya megdermedt, s nem jött ki hang a torkán. Pillanatok tört része alatt játszódott le benne az elmúlt pár hét eseménye. Mintha egy lidérces álomból ébredt volna fel, rádöbbent, hogy ami két éven keresztül a legfontosabb volt, valahogy az utóbbi időben háttérbe szorult. Ana, ugye szejetsz? visszhangzott lüktetve agyában kislánya üdítően őszinte kérdése. Atyaúristen! Hullott le elméjéről az egyre kérgesebbé váló köd. Hogy mondhatom tisztán a lányomnak, hogy szeretem, mikor az elmúlt hetekben azon munkálkodtam, hogyan tehetem be idő előtt egy intézménybe. Milyen anya vagyok én?

Egész éjszaka hánykolódott az önmarcangoló kérdések hadától, s szíve nem talált megnyugvásra. Mire reggel lett, tudta mit kell tennie. Férjének csak annyit mondott a telefonba, majd estére mindent megmagyaráz. Miután a kicsit rábízta a mamára, elindult saját maga választott vesszőfutás útjára. Mindenhol értetlenül néztek rá, mikor indokként szűkszavúan családi okokra hivatkozott, de tekintetét látva, megtették, amit kért. Ki is érthette volna meg, hogy kétéves kislánya döbbentette rá az igazi szülői felelősségre. Estére kelve, miután férjével is tisztázta a dolgokat, elpihenve ágyában, tudta, hogy sokan neheztelnek rá, és sokat kell tennie érte, hogy visszanyerje bizalmukat.

Régen érezte ilyen könnyűnek a lelkét, s mosollyal ajkán lassan önfeledt álomba merülve motyogta:

A pénz tényleg nem boldogít, van valami ami sokkal fontosabb…

Sok-sok évvel ezelőtt történt.

Akkortájt a gyerekek többsége rendszerességgel járt matinéba, ami azt jelentette, hogy kisebb korosztály számára vetítettek különböző filmeket, ami olykor hasznukra vált, máskor  pedig nem. Ebből persze ők semmit nem észleltek, más mérce volt számukra a mérvadó; jól szórakoztak. Lehetőség volt az ismerkedésre, és még akár barátságok is szövődhettek.

A matiné mindig vasárnap volt, délelőtt tíz órakor és délután kettőkor. Természetesen az apróbbak szülői kísérettel, a nagyobbak önállóan, vagy testvérekkel, barátokkal jelentek meg, személyenként mindössze két forintért. Nagy volt a zsongás a mozi megkezdése előtt, de aztán az egész falat betakaró film megjelenése, mindig csendre intette még a legkisebbeket is, s a nézőtéren megtörtént a varázslat egyik pillanatról, a másikra. Nem nagyon fordult elő késve érkező, de ha mégis, akkor az ügyeletes mozis néni elemlámpával a helyére kísérte.

Borusmama egy fogalom volt az ifjúság körében, soha nem teremtett le senkit a késésért, inkább sutyorogva elmondta mi történt addig a vásznon, s közben helyére kísérte a kezdés után érkezőket.

A többiekhez hasonlóan a két lány is szeretett matinéba járni, s mivel már régóta voltak barátnők, ismerték egymás rezdülését. Szinte mindig egyszerre nevettek fel, vagy izgultak egy-egy kalandos résznél, aztán töviről-hegyére kitárgyalták a filmen zajló eseményeket. Gyakran egyetértettek abban, hogy mit csináltak volna másként. Amolyan feltétel nélküli barátság volt kettejük között, ami visszanyúlt egészen az óvodás korukig. S bár sok körülmény szólt a barátságuk ellen, számukra mégis megkérdőjelezhetetlen maradt ez a dolog. Nem befolyásolta őket az sem, hogy az egyik család mélyen vallásos volt, a másik épp az ellenkezője, hogy eltérő természetűek lévén másként láttak bizonyos helyzeteket. Ők csak azt érzékelték, hogy  ezzel a barátsággal teljes az életük.

Minden vasárnap a vallásos családból származó lány ugyanabban az időben bukkant fel az utca végében kezében egy gondosan becsomagolt süteménnyel, amit később a barátnő anyukája az ő sütijükkel viszonzott. Kialakult szokásukká vált, hogy rövid üdvözlés után, már indultak is, hogy odaérjenek a délutáni matinéba. Egészen addig a bizonyos napig. Ugyanis, mikor készülődni kezdtek, hogy indulnak, a barátnő apukája közölte:

- Mostantól nincs mozi, a levegőn kell lenni, nem a fülledt teremben, akinek pedig ez nem tetszik, az elmehet. Nem vette észre, hogy lányának fátyolos lett a tekintete mikor barátnőjére nézett. A barátnő ebből szavak nélkül is mindent megértett, s amúgy is, esze ágában sem volt otthagyva barátnőjét elmenni a matinéra. Nyomott hangulatban, de eltelt a nap. Mikor elköszöntek egymástól a kapuban halkan vigaszként a lánypajtás egy ötlettel állt elő:

-Tudod mit… A többit már csak a falak hallották, de attól kezdve az eltiltott lány szemlátomást jobb kedvre derült. Következő héten az iskolai szünetekben suttogva, lázas beleéléssel, titkos szövetséget alkotva dolgozták ki haditervüket.

Elérkezett a várva várt vasárnap. A lányok mikor két órát ütött az óra /a matiné kezdete!/ készségesen megkérdezték kell-e valamit segíteni, aztán lusta nyugalommal készülődni kezdtek, hogy sétálnak egy jót a friss levegőn. Az apa nem győzött csodálkozni, hogy ilyen hamar megbékéltek a lányok, s még meg is dicsérte őket. Hosszan nézett utánuk az ablakból. A lányok időnként visszafordulva kényelmesen integettek, jelezve, hogy nekik semmi nem sürgős, ráérősen még meg is álltak.

-Már nincs az ablakban!- szólt az egyik.

Szinte egyszerre fordították újra a ház irányába tekintetüket, s mikor végképp meggyőződtek, hogy nincs veszély, eszeveszett rohanásba kezdtek!

Futás közben a egyikük előkotorta az idefele úton megvásárolt jegyeket, s szinte rekord idő alatt a mozihoz értek. Mivel már szufla alig maradt bennük, Borusmamának csak egy bocsánatkérést rebegtek, aki az idősek bölcs nyugalmával mutatta az üresen maradt helyeket. Mikor pihegve leültek, cinkos mosollyal szorították meg egymás kezét, és egyszerre rebegték:

-Sikerült!  

Ezt hosszú időn keresztül eljátszották, a mozis néniknek nem kis fejtörést okozva.

Csak azt nem tudta senki, hogy az apa a kihajtott ablaküveg tükréből mindig látta a lányok egyre szaporodó lépteit...