Az autó csendben suhant az országúton az asszony és gyermeke számára ismeretlen ország ismeretlen faluja felé. Ahogy visszagondolt rá, Juli számára még mindig hihetetlennek tűnt az alig pár órája lezajlott esemény. Az, hogy miután felmentek a szobába elmondta zaklatott életük történetét , s aztán a csodálatos szempárhoz tartozó férfi akit Mirkónak hívtak szintén elmondta kalandos utazását, s végül hogyan talált rá Julira, a legnagyobb szerencséje pedig az volt, hogy amikor az autóműhelynél elvesztette Juli nyomát, Ferkónak köszönhetően újra rátalált. Miután Mirkó megtudta, hogy Juli férje milyen aljas módon tartotta fogva feleségét, Mirkó úgy gondolta az ilyen ember mindenre képes, és ha ő megtalálta Julit, akkor a férje es a nyomára bukkanhat. Óvatosságból azt javasolta, hogy ne várják meg a reggelt, hanem azonnal folytassák az utat az ő kocsijával. Akkor még nem is sejtették, hogy ez a döntés a lehető legjobb volt valamennyiük számára. Az úti cél Erdély, a turisták által kevésbé ismert falucskája volt ahol Mirkó született. Úgy gondolta egyelőre ez a legbiztonságosabb hely ahol nem keresheti őket senki, mivel Magyarországon eddig erről nem beszélt. Még abban az órában elhagyták a szállodát, s a szállás díját egyszerűen az asztalon hagyták. A vészkijáraton mentek a parkolóba, hogy még véletlenül se találkozzanak senkivel. Szerencsére Tomika még mindig az igazak álmát aludta, semmit nem észlelt a körülötte zajló világból. Mirkó megállás nélkül vezetett a határig, ahol a szokásos órákig tartó tortúra után akadály nélkül folytathatták útjukat. Juli még mindig nem hitte el, hogy alig fél napja reménytelen élete ilyen fordulatot vett. Vakon megbízott Mirkóban, s teljesen rábízta életüket. Ahogy pirkadt Tomika is egyre többet mocorgott, s mikor kipattant a szeme, az első mondata az volt. - Anya éhes vagyok! Mirkó a legközelebbi faluban frissen sült kenyeret, hajnalban fejt habos tejet és még az írótól gyöngyöző puhára köpült vajat varázsolt rögtönzött asztalukra, s ráadásként még hamvas fekete áfonya is előkerült valahonnan. Juli most kezdte érezni, hogy hosszú ideje alig evett valamit, s az ínycsiklandozó illatokra megkordult a gyomra. Hatalmas étvággyal estek neki a reggelinek. Ahogy ott falatoztak a hajnalból ott rekedt párás levegőtől körbefonva, Julit ismeretlen érzés kerítette hatalmába, mintha ez már megtörtént volna vele: a múlt sejlő ködében egy emlékfoszlány képe bukkant fel, amit nem tudott hova rakni: Egy hevesen síró kislányé, akit elszakítottak az anyukájától, szekérzörgés hangja és egy furcsa hegy, amely egyre kisebb lesz ahogy távolodnak, s ahol kétszer kel fel a nap minden reggel. Nem értette honnan vannak ezek az emlékei, és eddig miért nem jutottak eszébe. Nem maradt ideje a töprengésre, mert Mirkó hangja visszazökkentette a jelenbe: - Hamarosan megérkezünk! -Készüljetek! Julit izgatottság kerítette hatalmába: Vajon mit szólnak Mirkó szülei, ha rég nem látott fiúk egy gyerekes asszonnyal állít haza? Ám aggodalma azonnal szertefoszlott, ahogy meglátta a szülőket. Mintha a meséből léptek volna elő. Apóka és Anyóka, akiknek szemében ott ragyogott fiúk iránti örök szeretete. Sugárzott belőlük az erdélyi emberekre oly jellemző egyszerű lelki tisztaság, a mások iránti ősi tisztelet. Mirkó édesanyja természetes mozdulattal ölelte meg Julit és kisfiát, s behívta őket a házba: - Kerüljetek beljebb, én es jövök mindjárt, csak hozom a kemencéből a friss kalácsot! Tomika érdeklődését azonban rögtön a sokféle állat keltette fel, s önkéntelenül csatlakozott Mirkó édesapjához, aki készült az állatokat megetetni. Ezután ami következett olyan volt, mint egy álom. Bár a megélhetés nem volt könnyű, mégis hihetetlen harmónia vette körül az újonnan kovácsolódott családot, s úgy tűnt ezt az idillt nem zavarhatja meg semmi. Juli kezdett reménykedni.

A férj tombolt miután egy hónap kutatása sem hozott eredményt, és nem bukkantak a szökevények nyomára.  Amit csak lehetett mindent latba vetett, de mivel semmi nyom nem utalt arra merre keressenek, örökösen falakba ütköztek. Minden elképzelhető helyen kereste az asszonyt, de sehol nem tudtak róla. A férj kezdte azt gondolni, hogy talán külföldön kellene utána nézni, de erre csak hivatalosan lett volna lehetősége peres úton a gyerek elhelyezése céljából. De neki az asszony kellett! Két kezével érezni reszkető vonaglását, amiről még mindig nem mondott le és esténként különböző kínzási nemek elképzelésével tudta csillapítani vágyát, s egyre inkább gyilkos indulatok lettek úrrá rajta. Bűntársai folyamatosan járták az országot, s kerestek akár egy halvány nyomot is. Egyik reggel a kényszeralvás utáni fáradtságtól aléltan Sándor telefoncsörgésre ébredt:

- Főnök! Holnap engedik ki a kórházból az autószerelőt! Megdolgozzuk egy kicsit?

-Barmok! Biztos figyeli a rendőrség! Lőtt sebnél nyomozniuk kell, még ha nem is köpött. Egyelőre hagyjátok! Délután jelenés nálam! Új haditervem van!

Mint a vér szagra gyűlő vadak, úgy ülték körül a főnök asztalát.

–Mit kell tennünk Főnök! Kérdezték tettre készen a többiek.

–Semmit! - szólt titokzatos rekedtséggel a hangjában Sándor.  –Beteg vagy Főnök? Mi az , hogy semmit? 

-Na figyeljetek nagy okosok! Ismeritek azt a mondást: Hogyha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.

-Mi van ezzel a Mohameddel? Hogy kerül ez ide?

-Úgy ti idióták, hogy a Mohamed helyére a feleségem képzeljétek!

-Én már értem Főnök! Megvárjuk, míg jelentkezik az asszony! Óriási ötlet!

-De mi lesz ha évekig sikerül bujkálnia?

-Itt jövünk mi a képbe! Kicsit felgyorsítjuk az eseményeket! A terv a következő....- az elhangzott ördöngös terv után csak ádámcsutkájuk járt le-fel, s izgatottságukban még mukkanni is alig mertek.

Juli hihetetlen gyorsasággal szokott bele új életébe kisfiával együtt. Élettel teli színük lett a jó levegőtől, de a legfontosabbat számukra az őket körbeölelő szeretet és szerelem jelentette. A hét közben elvégzett szorgos munka után, amiből természetesen Juli is komolyan kivette a részét, egy közeli faluba, Torockóra terveztek kirándulást Mirkó nővéréhez, Máriához. Mivel Mirkó nem várt gyermekként, édesanyja testének utolsó ajándékaként érkezett, jelentős korkülönbség volt a testvérek között. Ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy amikor csak tehették támogatták egymást mindenben, még akkor is, ha Mirkó egy ideje Magyarországon dolgozott. Már alig várták a találkozást, és még a friss házas unokaöcs is előkerült a szomszéd faluból, azután az első örömteli üdvözlések után szerény, ám annál szívélyesebb vendéglátásban volt részük. Természetesen Máriának mindent el kellett mondani töviről-hegyire Julival kapcsolatban. Kezdettől fogva szimpatizált egymással a két asszony, de mikor megismerték történetét, Mária átölelte és azt mondta:- Most már ez az otthon a te otthonod es! Késő délutánig beszélgettek, mintha soha nem akartak volna kifogyni a mondanivalóból, Tomika pedig ki sem látszott az állatok gyűrűjéből.

-Hogy hogy még nem jött át Júlia néni?- kérdezte egyszer csak Mirkó a nővérétől.

-Nem akart zavarni bennünket, azt ígérte indulás előtt beköszön.

-Ő is egy rokon?- érdeklődött Juli

-Nem, ő az én legkedvesebb és legszomorúbb barátnőm. -mondta Mária . 

-Miért a legszomorúbb? -kérdezte kíváncsian Juli.

-Ha érdekel, röviden elmesélhetem, milyen galád módon ragadták ki kezei közül sok évvel ezelőtt a kislányát, amit azóta sem tud feldolgozni, és nem tudja magának megbocsátani amiért hagyta mindezt megtörténni.

-És nem tudja hol van a lánya, hogy elmagyarázhassa neki, hogy mi történt?

-Olyan gyorsan intézkedtek, hogy mire hivatalosan elindította a vizsgálatot, a hatóságok már nem tudtak a nyomára bukkanni. Valószínű Magyarországra vihette az apja, de semmi sem biztos. Bosszúból csinálta az egészet, mert Júlia nem akart vele menni.Juli még elmélázott a történteken, hogy milyen szomorú esetek is vannak a világban és , hogy ő milyen szerencsés, amiért így alakult az élete. Aztán Mirkó invitálta, hogy menjenek ki a kertbe a kedvenc helyére, ahol nyaranta mindig szívesen elidőzött.

-Látod reggelente itt szoktam megnézni kétszer a napfelkeltét!

-Nem hagyom magam becsapni! A nap csak egyszer kel fel! - évelődött Juli.

-Ha figyelsz, láthatod milyen különös jellegzetes formája van velünk szembe annak a hegynek, aminek Székelykő a neve. Főleg nyáron mikor keleten felkel a nap, egy kis időre eltűnik a hegy mögött, majd újra előbukkan. Olyan mintha kétszer kelne fel a nap. Pont odalátni. Nagyon különleges élmény amivel soha nem tudtam betelni.                                 

Juli meredten bámult a hegyre.

-Mi a baj Juli? Rosszul vagy? Juli halálsápadtan reszkető kézzel kapaszkodott meg egy fába, s úgy érezte menten elájul. Végül összeszedte magát és csak annyit mondott:

-Nagyon különös…Szégyellem, de még nem hallottam róla. Menjünk vissza!                         

A számára is váratlan benyomásokat nem említette, olyan hihetetlennek tűnt. Mirkó aggódva ölelte át és kísérte a házhoz ahol friss vízzel kínálta. Az idő gyorsan elrepült és mikor készülődtek hazafele egy kellemesen mélyen csengő hang köszönt rájuk a tornác felől:- Adjon Isten!

-Júlia néni! - kiáltott Mirkó szeretettel és már át is nyalábolta a meglepett asszonyt.

-Hadd mutassam be életem nagy szerelmét! Mikor Juli szembe állt az asszonnyal, s az arcába nézett, újból az az ismerős érzés kerítette hatalmába, mint amikor megérkeztek az országba, mintha már átélte volna mindezt, csak sokkal régebben.  De nem volt idő a töprengésre, indulniuk kellett, hogy sötétedés előtt hazaérkezzenek, mivel az utak elég kátyúsak voltak arrafele.   

Mikor elköszöntek, Julinak kedve lett volna elsimítani Júlia néni arcáról az oly régóta rátelepedett szomorúságot, s szívesen maradt volna, hogy jobban megismerhesse. Mirkó megígérte, hogy fognak még találkozni. Júlia hosszan nézett az autó után, s halkan megjegyezte:

- Az én lyányom is ilyen forma lehet, még a szemük es hasonlít, de hát ezt a lyányt Magyarországon várják már a szülei.

-Milyen lyányról beszélsz te? -kérdezte érdeklődve Mária. 

-Hát erről a Juliról!

-Bíz azt nem várja senki! Árva lyány! Intézetben nevelkedett!

Júliát mintha megcsípte volna valami, akkorát ugrott .

-Honnét tudod?

-Ü mesélte!

-Mit mesélt még?

-Nem titok, elmondhatom, ha nagyon akarod!                     

Mikor a két asszonyt körbefonta az esti szürkületet követő titkokkal teli sötétség, még mindig lázasan beszélgettek a múlt és jelen sejtelmes egybeesésein. Aztán Júlia hazatérve egész éjszaka töprengett , s reggelre kelve elhatározásra jutott, hogy itt az ideje végére járni a dolgoknak.Falun az élet korán kezdődik, s Juli már egészen beletanult a jószágok körüli teendőktől kezdve a föld megmunkálásáig. Mirkó is csatlakozott egy kőműves brigádhoz, s napestig velük dolgozott. Ezen a reggelen Juli még mindig a tegnapi nap hatásain gondolkodva, épp befejezte a munkálatokat mikor Mirkó anyukájának hangjára lett figyelmes:

-Julikám merre vagy? Téged keres a postás.

-Engem? került elő Juli és nem értette miért keresheti őt a postás.

-Kendet híják Erdőssy Sándornénak? - mondta Juli, s szorongó érzés fogta el. - Hivatalos értesítése gyütt, itt írja alá a papírt.

Julinak az izgatottság miatt le kellett ülnie, aztán reszkető kézzel felbontotta a levelet, amely Magyarországról érkezett. Mindenre elkészülve kezdett neki a levél elolvasásának, amiben  értesült, hogy a magyar hatóságok hivatalosan is halottnak nyilvánították férjét, Erdőssy Sándort, s a levél kézbevétele után egy héttel jelentkeznie kell a hatóságoknál hagyatéki tárgyalás lebonyolítása végett. Juli csak nézett maga elé, mint aki nem fogta fel a levél tartalmát. Erre az eshetőségre legrosszabb álmában sem gondolt. Bármi is történt, soha nem akart a férjének rosszat, hát még a halálát. Mélyen megrendítette a hír, s alig tudta elrebegni a lényeget Mirkó édesanyjának. Közben a konyhából kiszaladt Tomika is lelkendezve:

-Anya! Kaphatok még egy kis habos tejet?

-Persze kicsim! - és automatikusan követte kisfiát a konyhába, estére kelve Mirkó hazatért, Juli összeszedte magát, s higgadtan elmondta a történteket.

-Bármennyire is nem szeretném, vissza kell utaznom Magyarországra amíg a hivatalos ügyek el nem rendeződnek.

-Rendben! Én is megyek veled!

-Mirkó én lennék a legboldogabb, ha így lehetne! Józan ésszel átgondolva ezt nem teheted meg. A brigád számít a munkádra, az anyagiakról nem is beszélve. Támogatnod kell édesanyádékat, már így is sok áldozatot hoztál értem. Érts meg, nem fogadhatom el!

-De nem engedhetlek el egyedül.

-Boldogulok, majd meglátod! Nem leszek már veszélyben! Inkább, ha abban segítenél, hogy Tomikát itt hagyhassam, nagyobb biztonságban érezném nálatok. Nem akarom kitenni anyósom támadásainak, csak megzavarná a fejét.

-Jó, értem amit mondasz, de engedd meg, hogy legalább a határig elkísérjelek. Juli az elkövetkező két napban felkészült az utazásra, elrendezett mindent Tomikával kapcsolatban. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve mikor el kellett válniuk, de tudta a gyerek szempontjából így helyes. Búcsúzáskor még Mirkó anyukája a fülébe súgta:

-Nyugodj meg lelkem, minden rendben lesz! Nagyon várunk haza!                              

Bármennyire is igyekezett erősnek maradni, saját lányaként szerette meg Julit, s bizony integetés közben legördült egy könnycsepp az arcáról.