A kislány úgy hívta nagymamáját, hogy Mamuska. Imádott náluk lenni, szerette a falut minden szagával, illatával. Mert az állatoknak bizony szaguk volt, de fent a hosteron, a frissen vágott szénának bezzeg illata. Neki mindkettő a "Mamuskánál levést" jelentette, ezért is nem számított neki a különbség.

Leginkább a nyár volt az, amikor akár egy hetet is ott tölthetett, s ilyenkor etethette a tyúkokat, levihette a kiskacsákat a kifolyóhoz úszni, és estére kelve kedvére bámulhatta a hazatérő teheneket. Mindig rácsodálkozott, hogy a tehenek maguktól tudták hova kell bekanyarodni, hogy hol van az istállójuk. Mindenáron rajta akart legalább egy tehenet kapni, ahogy eltéveszti az otthonát, főleg Mamuskáék javára, mármint, hogy egészen véletlenül hozzájuk tévedne be az a fura jószág, és így Mamuskáéknak egyel több tehene lehetne. Az ügy érdekében alkalmanként egész véletlenül elszórt egy kis szénát is, de hát csak nem sikerült rábírni egy tehénkét sem erre a csínytevésre.

Miután feladta ebbéli tervét, más elfoglaltságon törte csökönyös kis buksiját. Mamuska mindig kora hajnaltól dolgozott, a kis sámlin ülve, ölébe tett tányérral kezében fogyasztotta el sebtiben az ebédjét, s  kendőjét kioldva nyert enyhületet a nyári forróságban. Ritkán mosolygott, gondokkal teli élete beszédes barázdákat rajzolt arcára, amitől tiszteletre méltóság övezte egész lényét. Aztán estig nem volt megállás, falun nem kellett a szomszédba menni egy kis munkáért. Ezért is nem volt soha ideje játszani kisunokájával. Viszont bármit kért, mindent igyekezett megadni neki, legyen az egy frissen sült langalló, vagy egy ágytakaró a kocsiderékra kelléknek a játékhoz, vagy vörös, szőke hajú kukorica a babázáshoz .

Eleinte elégedetlenkedett a kislány, hogy vele nem játszik senki, aztán lassan beletörődött. Az estéktől félt is, meg vonzódott is hozzá, az örökké titokzatos, megfejtésre váró világa miatt. Lefekvés előtt a petróleumlámpa fénye mellett nagyanyja mindig kikísérte a kisdolgát elvégezni, s Mamuska gyakran megjegyezte, hogy olyan sötét van, hogy harapni lehetne. Hát bizony ő titokban harapdált is , de nem érzett a szájában semmit, de ha Mamuska azt mondta, akkor az biztos úgy is van, majd ha nagyobb lesz sikerülni fog neki is. Mivel ő még a falubeliek szerint is kicsi, bőven lesz még rá ideje! Az pedig nagyon fura és mókás volt, no meg persze félelmetes is, amikor a lámpa remegő fényénél hol megnőttek, hol összementek a különböző árnyak. Mamuska ilyenkor tréfával próbálta oldani félelmeit:

- Ni csak, annak a cicának két farkincája van! És már nevettek is ekkora képtelenségen. Máskor meg bevilágította az egész falut a telihold, még lámpát sem kellett kivinni, mégis olyan sejtelmes volt az egész táj.

Történt egy nap, hogy mikor a csarnokba kellett volna vinni a tejet, Mamuska nem ért rá. A kislány előzőleg mindig elkísérte nagymamáját, s érdeklődve szokta figyelni a történteket. Most úgy érezte eljött az ő ideje! Majd ő megmutatja mire képes egyedül! 

- Mamuska! Mamuska! Majd én elmegyek helyetted! És, mikor végre rámondta az áment nagymamája, a boldogságtól repülve szaladt a tejcsarnok felé. Igyekezett mindenkinek köszönni, mert tudta, hogy ez így illik, s most még jobban ügyelt arra, hogy véletlenül se tegyen rossz fát a tűzre.

Közeledve a csarnokhoz felötlött benne, hogy vajon ma ki fogja felismerni? Ugyanis számtalanszor megtörtént, hogy a falu különböző pontjain, számára ismeretlen emberek megkérdezték tőle:

- Ugye te a Rozika lánya vagy?

Ilyenkor mindig zavartan pislogva, szorgalmasan bólogatott, de eddig még nem tudta megfejteni a talányt. Talán majd most! Ám minden figyelmét elvonta egy hozzá hasonló korú lányka érkezése, aki nagyon otthonosan mozgott a tej átadásának világában. Hazafele már együtt mentek, s ettől a perctől kezdve életre szóló barátságot kötöttek. A kislány gyakran tartózkodott barátnőjénél, mivel faluhelyen az a szokás, hogy mindenkinek megvan a feladata a kicsitől a nagyig, s még nem végezte el a barátnője a munkáját, a játék szóba sem jöhetett. Ez persze nem akadályozta őket abban, hogy jól érezzék magukat, mindenen jókat nevetgéltek, közösen megcsinálták a munkálatokat, s lassan a kislány már csak enni szaladt haza. Egyre kevesebbszer etette meg a tyúkokat, egyre kevesebbszer söpörte fel az udvart.

- Mamuska majd jövök! Rikkantotta, és már rohant is tovább. Nagyanyja soha nem orrolt meg rá, nem neheztelt meg, amiért nem végezte el az ígért segítséget. Valahol ott élt benne régről egy másik kislány, akinek nem adatott meg a felhőtlen játék öröme...

Egyik nap a kislány és barátnője túl sok gyümölcsöt ettek össze kedvenc játékhelyükön a hosteron, s estére már vacsorát sem kért. A kislány éjszaka arra ébredt, hogy nagyon viszket a háta. Mamuska is felébredt a mozgolódásra, s a petróleumlámpa lángját feljebb csavarva megnézte mi a baj. - Hát ez csalánkiütés, állapította meg, majd előkerítve a hintőport elkezdte kenegetni unokája hátát. Bizony majd egész éjszaka csiszikolta a kislányt, mert csak az enyhítette a viszketés okozta kellemetlenséget. A kislány már nem emlékezett rá, hogy mikor, de egyszer csak elaludt. Arra ébredt, hogy frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát, és válaszként a gyomra nagyot kordult.Szinte abban a pillanatban lépett be Mamuska, tálcán habos tejecskével és ropogósra sült hatalmas nagy karéj kenyérrel. A kislány úgy érezte nincs senkinek olyan Mamuskája , mint neki.

Később érettebb korában, mikor felidézte ezeket az ártatlan gyermekéveket, már tudta, a szeretet nemcsak az, ha tudunk játszani valakivel, s milyen sokat adna érte, ha még egyszer érezhetné Mamuska szerető gondoskodását...