Azt mondják rinyálni mindenki tud, mivel azt a legkönnyebb tenni.

Szerintem pedig nincs igazuk.

Ahhoz, hogy valaki rinyáljon igazi őstehetséggel kell rendelkeznie, ugyanis erre csak születni lehet!

De, mit is jelent ez a szó: rinya? Valami olyasfélét, hogy: sajnáltatja magát, nyavalyog, szenved, sopánkodik és még sorolhatnám tovább a rokon értelmű szavakat, de minek? A lényeg már dereng.

Sokszor feltettem már magamban a kérdést mikor környezetemben tapasztaltam az általam nem igazán becsült őstehetség megnyilvánulását, hogy miért okoz szinte eufóriát, vagy legalábbis megelégedettséget ezeknél a személyeknél az, hogy sajnálják őket. Persze tudom! Néha jó, ha egy kicsit tutujgatják az embert. Na, de állandóan? Mert azért az is tudva levő a legtöbbünk számára, hogy zömében egyedül kell megbirkóznunk az élet nehézségeivel, ha nem előbb, de utóbb ki kell másznunk a gödörből. Az időtartam hossza mutatja mennyire különbözőek vagyunk, s mégis valamiben ugyanolyanok: soha nem adjuk fel! Azt is mondják a gyengéket segíteni kell, amivel teljesen egyetértek. De én most nem a kiszolgáltatott, beteg egyénekről beszélek. A számításból, tudatos, külön technikát magas szintre emelő egyénekről, akik egyre többen lesznek, s akik oly mértékben tudják manipulálni környezetüket, hogy mire azok észbe kapnak, már rég elveszettek. Kereshetnénk az okát, behatolhatnánk az elme mélyebb bugyraiba, de most nem ez a lényeg. Általában a megállapítás, röviden, minden hókuszpókusz nélkül: önbizalomhiány.

VAJON MIÉRT ÖNBIZALOMHIÁNYOS A MA TÁRSADALMA?

Elfelejtettük volna, hogy már nincs rabszolgaság, vagy mégis?

Azt, hogy járt az ember a Holdon, vagy mégsem?

Nincs diktatúra, vagy mégis?

Kivívtuk a szabadságunkat, vagy mégsem?

Nincs háborús veszély, vagy mégis?

Megoldódnak a lakásgondok, vagy mégsem?

Nincs aggodalomra ok, vagy mégis?

Minden ember számít, vagy mégsem?  

Szinte hallom a rám zúduló vélemények áradatát, melyet egy szóban is összefoglalhatok: létbizonytalanság. S mindenki  odaképzelheti  mögé az aktuális problémáját. Ha egyszerűen mindenki csak tenné a dolgát egymásra mutogatás helyett, s nem a milliók gyűjtögetése (pénzre gondolok) lenne a cél rövid távú tervként, hanem, nagy szavak nélkül: az emberiség, emberség megmentése. Mennyivel másként látnánk a saját problémánkat, ha nem azt éreznénk, hogy nagyon cselesen, de folytonosan átvernek bennünket.

Talán a rinyálásról is leszoknánk.

Az igazán felelős tudósok nem véletlenül mondják: a Föld visszaadja, amit belévetettünk.A kérdés az, vajon mit vetettünk belé? Ezt gyermekeink, unokáink leplezetlenül meg fogják tudni, s ha mi már nem is tapasztaljuk meg, ők örülnek-e ennek majd?!