- Csak mondja valaki nekem, hogy nem számít a pénz! - szaladt ki Margó száján egy elfojtott sóhaj, s mint egy film pergett le előtte az elmúlt két év eseményekben bővelkedő időszaka. Álomszerűen alakult minden! Végre gyermekhangtól lett zajos az otthonuk! Oly rég vártak már erre, hogy kezdték elhinni, az égiek elfelejtkeztek róluk mikor a „szülőség”oklevelet osztogatták.

Aztán egyik pillanatról a másikra megtörtént a csoda. Az élet már csak ilyen, kicsit játszik veled, nehogy elbízd magad, legördít a szakadékba, aztán csavar egyet a dolgokon és felemel. Margó nem jött rá a miért éppen akkor és miért éppen most okaira, csak azt tudta, hogy  boldogságát nem lehet fokozni, amit férjével közösen éltek át, s amire hosszú évek óta egészen idáig hiába vágyakoztak. Pedig lehetett!

A csoda, nap mint nap megtörtént, s nem győztek betelni gyermekük újabbnál- újabb tündéri megnyilvánulásaival. Úgy tűnt mintha a Kicsi szándékosan akarná szüleit kárpótolni az elvesztegetett évekért.A barátok is csodájára jártak, amiért nem kellett altatni, mert az altatóvers után tücsökpárnájával játszadozva elaludt, s az már csak ráadás volt, hogy végig is aludta az éjszakát. Mikor aztán az idő múlásával egyre jobban nyílt ki értelme annak arányában kápráztatta el környezetét. A szüleitől áradó szeretetből éreznie kellett a kis Csöppnek, hogy ő a mindenük, a hiszti fegyverével soha nem élt vissza ezzel, harmonikus szimbiózisban, melegséget sugárzó szeretetben éltek ők hárman, s csak betegség esetén komorult el a szülői pár tekintete.

Aztán ahogy telt, múlt az idő, észrevétlenül körbeszőtte hálójával őket a másokat is oly gyakran térdre kényszerítő disznófejű nagyúr:a pénz. Rájuk telepedtek a hétköznapok apró-cseprő gondjai, s lassan központi problémává tornyosult a megélhetés.  Szinte egyszerre fogalmazódott meg bennük az elhatározás: valamit ki kell találni. Bármit is vetettek latba, egy megoldás maradt, az anyának vissza kell menni dolgozni, bármennyire is nem így tervezték.

Margó úgy érezte magát, mint egy sűrű ködben, ingoványon bolyongó árva lidérc, aki soha nem talál ki a szövevényes elátkozott erdőből. Aztán váratlanul, az élet mentőöveként egy állásajánlatot kapott amiről mindig álmodozott. Hirtelen felgyorsultak az események. El kellett intézni a hivatalos ügyeket; új munkahelyen bejelentkezni, régi munkahelyen kijelentkezni, munkakönyvet elrendezni, a bölcsődével felvenni a kapcsolatot, megismerni a gondozónőket, beszerezni a szükséges dolgokat.

Margó egyre lázasabb izgalommal készült az új munkahelyére, kezdte tervezni hogyan fog felkészülni naponta, hogy oldják meg az új napirendet, ki hozza, és ki viszi a Kicsit. Egy ilyen fárasztó nap után készültek a vacsorához, s egyszer csak megszólalt a kislány:

-ANA, UGYE SZEJETSZ? 

Az anya megdermedt, s nem jött ki hang a torkán. Pillanatok tört része alatt játszódott le benne az elmúlt pár hét eseménye. Mintha egy lidérces álomból ébredt volna fel, rádöbbent, hogy ami két éven keresztül a legfontosabb volt, valahogy az utóbbi időben háttérbe szorult. Ana, ugye szejetsz? visszhangzott lüktetve agyában kislánya üdítően őszinte kérdése. Atyaúristen! Hullott le elméjéről az egyre kérgesebbé váló köd. Hogy mondhatom tisztán a lányomnak, hogy szeretem, mikor az elmúlt hetekben azon munkálkodtam, hogyan tehetem be idő előtt egy intézménybe. Milyen anya vagyok én?

Egész éjszaka hánykolódott az önmarcangoló kérdések hadától, s szíve nem talált megnyugvásra. Mire reggel lett, tudta mit kell tennie. Férjének csak annyit mondott a telefonba, majd estére mindent megmagyaráz. Miután a kicsit rábízta a mamára, elindult saját maga választott vesszőfutás útjára. Mindenhol értetlenül néztek rá, mikor indokként szűkszavúan családi okokra hivatkozott, de tekintetét látva, megtették, amit kért. Ki is érthette volna meg, hogy kétéves kislánya döbbentette rá az igazi szülői felelősségre. Estére kelve, miután férjével is tisztázta a dolgokat, elpihenve ágyában, tudta, hogy sokan neheztelnek rá, és sokat kell tennie érte, hogy visszanyerje bizalmukat.

Régen érezte ilyen könnyűnek a lelkét, s mosollyal ajkán lassan önfeledt álomba merülve motyogta:

A pénz tényleg nem boldogít, van valami ami sokkal fontosabb…