-Mennyi  kippkopp! Rakjuk a zsebünkbe!- ujjongott Mirkó és lázasan gyűjteni kezdte a földre hullott gesztenyéket. Persze kishúga sem maradhatott le mögötte, s rövidesen versenyezni kezdtek ki szed többet.  Az egyik termés azért tetszett, mert épphogy kibújt a burkából, s úgy ragyogott, mint Bodri kutya szeme, a másik óriási dundi volt, a harmadik icurka-picurka csecsemő, a negyedik még bent rejtőzött a tüskés burok védelme alatt, s ki tudná még sorolni a seregnyi gesztenyegyerek egyéni tulajdonságait.

Mirkóékat vonzotta a titokkal teli fűcsomók gesztenyékkel teli halmaza. Hiába kezdett ősz lévén szürkülni, kíváncsiságuk nagyobb volt az egyre jobban rájuk telepedő éhségnél.

– Mama!  Csak még itt hadd nézzük meg! Kérlelte Csenge a mamáját, aki bár imádott az unokáival együtt lenni, az est beköszöntével indult volna hazafele. Huni már nagy fiú lévén/ már öt éves lesz alig fél év múlva/ határozottan kijelentette:

- Addig nem megyek haza, amíg az összes kipikopit meg nem találom!

- Na hiszen! Akkor akár reggelig is maradhatunk, gondolta a mama, látva a folyamatosan pótlódó gesztenyéket potyogni.

Erősen gondolkodóba esett, vajon mivel terelhetné el a nagyobbik figyelmét. Az már rég nem volt hatásos érv, hogy:

-  Lám a kishúgod milyen okos és szófogadó! Valami jobbat kell kitalálni! Közben szitálni kezdett a fáradt őszi eső, s a köd is kezdte belehelni a várost áttetsző fátyolával. Egyszer csak a felgyulladó lámpák fénye megvilágította a fákat.

– Nézzétek csak!- hívta fel a gyerekek figyelmét mamájuk. Látjátok a sok karikát a fákon! A kis apróságoknak több sem kellett, feledve a bokor alatt lapuló gesztenyéket, figyelmük a fára irányult.

- Milyen karikákat? Hol van?

- Nem is látom!

- Becsaptál mama!

- Nincs is semmiféle karika! 

A mama a nagymamák őserőt sugárzó nyugalmával felelt: Igen ám! Csakhogy ne olyan karikát keressetek, ami otthon a játékok között van, hanem a fák ágait nézzétek figyelmesen, ahogy a lámpa átvilágítja. A sok-sok ágkar úgy fonódik egy másba, mintha körökkel rajzolták volna tele a fák lombját, mint amikor ti fészket rajzoltok. Rövid vizsgálódás után Mirkó felrikkantott:

- Én már látom! S szájtátva bámult a hirtelen felfedezett csodára.

– Én is látni akarom!- nyöszörgött  Csenge, egyre fáradtabb hangon.

A mama lágy öleléssel emelte a magasba, hogy ő is részese lehessen a fa titkának. Aztán lépésről lépésre megcsodálva minden fát, lassan hazaértek. A mama boldog elégedettséggel hallgatta unokái csacsogását a szüleiknek, mikor a fák különleges átváltozásáról meséltek.                                                       

 Édes gyermekkor! Amikor egy pici apró valami úgy lázba tudja hozni az embert, hogy örömében megfeledkezik a világ többi részéről. Vajon miért felejtjük el, amikor felnövünk? A pillanatokat megragadni csak rajtunk múlik. Meglátni az esőcseppben a gyémánt csillogását, megérezni a szellő fuvallatában a simogatást, s megtapasztalni az önzetlenség örömét. Azt, hogy még vagyunk, itt vagyunk, egymásért vagyunk. Az öröm bármiből fakadjon, akaratlanul is továbbáramlik.                               

 LÁSS! NE CSAK NÉZZ! és ADD TOVÁBB!