A kislány úgy hívta nagymamáját, hogy Mamuska. Imádott náluk lenni, szerette a falut minden szagával, illatával. Mert az állatoknak bizony szaguk volt, de fent a hosteron, a frissen vágott szénának bezzeg illata. Neki mindkettő a "Mamuskánál levést" jelentette, ezért is nem számított neki a különbség.

Leginkább a nyár volt az, amikor akár egy hetet is ott tölthetett, s ilyenkor etethette a tyúkokat, levihette a kiskacsákat a kifolyóhoz úszni, és estére kelve kedvére bámulhatta a hazatérő teheneket. Mindig rácsodálkozott, hogy a tehenek maguktól tudták hova kell bekanyarodni, hogy hol van az istállójuk. Mindenáron rajta akart legalább egy tehenet kapni, ahogy eltéveszti az otthonát, főleg Mamuskáék javára, mármint, hogy egészen véletlenül hozzájuk tévedne be az a fura jószág, és így Mamuskáéknak egyel több tehene lehetne. Az ügy érdekében alkalmanként egész véletlenül elszórt egy kis szénát is, de hát csak nem sikerült rábírni egy tehénkét sem erre a csínytevésre.

Miután feladta ebbéli tervét, más elfoglaltságon törte csökönyös kis buksiját. Mamuska mindig kora hajnaltól dolgozott, a kis sámlin ülve, ölébe tett tányérral kezében fogyasztotta el sebtiben az ebédjét, s  kendőjét kioldva nyert enyhületet a nyári forróságban. Ritkán mosolygott, gondokkal teli élete beszédes barázdákat rajzolt arcára, amitől tiszteletre méltóság övezte egész lényét. Aztán estig nem volt megállás, falun nem kellett a szomszédba menni egy kis munkáért. Ezért is nem volt soha ideje játszani kisunokájával. Viszont bármit kért, mindent igyekezett megadni neki, legyen az egy frissen sült langalló, vagy egy ágytakaró a kocsiderékra kelléknek a játékhoz, vagy vörös, szőke hajú kukorica a babázáshoz .

Eleinte elégedetlenkedett a kislány, hogy vele nem játszik senki, aztán lassan beletörődött. Az estéktől félt is, meg vonzódott is hozzá, az örökké titokzatos, megfejtésre váró világa miatt. Lefekvés előtt a petróleumlámpa fénye mellett nagyanyja mindig kikísérte a kisdolgát elvégezni, s Mamuska gyakran megjegyezte, hogy olyan sötét van, hogy harapni lehetne. Hát bizony ő titokban harapdált is , de nem érzett a szájában semmit, de ha Mamuska azt mondta, akkor az biztos úgy is van, majd ha nagyobb lesz sikerülni fog neki is. Mivel ő még a falubeliek szerint is kicsi, bőven lesz még rá ideje! Az pedig nagyon fura és mókás volt, no meg persze félelmetes is, amikor a lámpa remegő fényénél hol megnőttek, hol összementek a különböző árnyak. Mamuska ilyenkor tréfával próbálta oldani félelmeit:

- Ni csak, annak a cicának két farkincája van! És már nevettek is ekkora képtelenségen. Máskor meg bevilágította az egész falut a telihold, még lámpát sem kellett kivinni, mégis olyan sejtelmes volt az egész táj.

Történt egy nap, hogy mikor a csarnokba kellett volna vinni a tejet, Mamuska nem ért rá. A kislány előzőleg mindig elkísérte nagymamáját, s érdeklődve szokta figyelni a történteket. Most úgy érezte eljött az ő ideje! Majd ő megmutatja mire képes egyedül! 

- Mamuska! Mamuska! Majd én elmegyek helyetted! És, mikor végre rámondta az áment nagymamája, a boldogságtól repülve szaladt a tejcsarnok felé. Igyekezett mindenkinek köszönni, mert tudta, hogy ez így illik, s most még jobban ügyelt arra, hogy véletlenül se tegyen rossz fát a tűzre.

Közeledve a csarnokhoz felötlött benne, hogy vajon ma ki fogja felismerni? Ugyanis számtalanszor megtörtént, hogy a falu különböző pontjain, számára ismeretlen emberek megkérdezték tőle:

- Ugye te a Rozika lánya vagy?

Ilyenkor mindig zavartan pislogva, szorgalmasan bólogatott, de eddig még nem tudta megfejteni a talányt. Talán majd most! Ám minden figyelmét elvonta egy hozzá hasonló korú lányka érkezése, aki nagyon otthonosan mozgott a tej átadásának világában. Hazafele már együtt mentek, s ettől a perctől kezdve életre szóló barátságot kötöttek. A kislány gyakran tartózkodott barátnőjénél, mivel faluhelyen az a szokás, hogy mindenkinek megvan a feladata a kicsitől a nagyig, s még nem végezte el a barátnője a munkáját, a játék szóba sem jöhetett. Ez persze nem akadályozta őket abban, hogy jól érezzék magukat, mindenen jókat nevetgéltek, közösen megcsinálták a munkálatokat, s lassan a kislány már csak enni szaladt haza. Egyre kevesebbszer etette meg a tyúkokat, egyre kevesebbszer söpörte fel az udvart.

- Mamuska majd jövök! Rikkantotta, és már rohant is tovább. Nagyanyja soha nem orrolt meg rá, nem neheztelt meg, amiért nem végezte el az ígért segítséget. Valahol ott élt benne régről egy másik kislány, akinek nem adatott meg a felhőtlen játék öröme...

Egyik nap a kislány és barátnője túl sok gyümölcsöt ettek össze kedvenc játékhelyükön a hosteron, s estére már vacsorát sem kért. A kislány éjszaka arra ébredt, hogy nagyon viszket a háta. Mamuska is felébredt a mozgolódásra, s a petróleumlámpa lángját feljebb csavarva megnézte mi a baj. - Hát ez csalánkiütés, állapította meg, majd előkerítve a hintőport elkezdte kenegetni unokája hátát. Bizony majd egész éjszaka csiszikolta a kislányt, mert csak az enyhítette a viszketés okozta kellemetlenséget. A kislány már nem emlékezett rá, hogy mikor, de egyszer csak elaludt. Arra ébredt, hogy frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát, és válaszként a gyomra nagyot kordult.Szinte abban a pillanatban lépett be Mamuska, tálcán habos tejecskével és ropogósra sült hatalmas nagy karéj kenyérrel. A kislány úgy érezte nincs senkinek olyan Mamuskája , mint neki.

Később érettebb korában, mikor felidézte ezeket az ártatlan gyermekéveket, már tudta, a szeretet nemcsak az, ha tudunk játszani valakivel, s milyen sokat adna érte, ha még egyszer érezhetné Mamuska szerető gondoskodását...

Nagyon szegények voltak, és kemény hideg volt. Az anyának nem volt tüzelője, elfogyott az a fél mázsa fa is, amit a tüzép-ről húztak haza kiskocsival, s az utolsó darabokat is már rátette a tűzre a kiserdőben gyűjtögetett faágakból. A gyerekek lementek az udvarra futkározni, addig sem fáztak.

A kislányra a kabát alá a megkopott, de frissen mosva, még mindig csinos fehér köténykéjét adta az anya. A fiú, aki idősebb volt némileg a kislánynál átvette az irányítást:

- Hozzuk fel a pincéből a vödröket, tudok egy jó helyet!

A kislány követendő példának tartotta bátyját mindenben, beleértve ide a rosszaságot is, s most is kíváncsian várta mi fog következni. Sietősen lementek egy másik utcába, ahol a tüzép-hez vezető kocsiút haladt.

Az iszapszén furcsa egy találmány, bányászvárosok közelében szemétnek titulálják, de ezen a vidéken a szegény emberek nagy becsben tartották megfizethető ára miatt. Volt is elég dolga a fuvarosnak, volt amikor napjában többször is fordult az alaposan megtöltött rakománnyal. Ahogy a lovaskocsi zöttyent egyet, oldalt kicsordult az iszapszén/ mennyei hála legyen a rissz-rossz utakért/, s az út két oldala szinte ritmikus sorokban tele volt kisebb szénkupacokkal.

Ami másnak semmiséget jelentett, az a gyerekeknek egy világot! Csupasz kezükkel gyűjtögették a két vödörbe a szenet. Nem foglalkoztak vele, hogy piszkos lett a kezük, az hajtotta őket, hogy örömet okozhatnak anyjuknak. Egyszerre rándultak össze, mikor egy öreg néni haragosan rájuk kiáltott:

- Mentek innen azonnal! Ez az én területem! / Istenem az égbe, mivé lett az ember, ha már a szegényekben sincs együttérzés és összefogás./ 

A gyerekek, ha remegve is, fokozott tempóban, de folytatták a gyűjtést, s fél szemmel az öreg nénit figyelték, hogy szükség esetén elfuthassanak. A kis jótét lelkek nem tudták átlátni, hogy félig megtelt vödrökkel dehogy is tudtak volna elfutni. Ha morgolódva is, de távolságot tartott a néni.

Hazafele menet a kisfiú próbálta kímélni húgát a cipekedésben, ám ő is kiakarta venni a részét a munkában. Civakodás közben vette észre, hogy a lázas munka közepette kabátja kigombolódott és fehér köténykéje feketéllett a széntől. Nagyon megijedt, hogy most ki fog kapni, amiért nem vigyázott a ruhájára.

Dehogy kapott ki, dehogy kaptak szidást! Anyjuk tudta, ennél nagyobb ajándékot nem kaphatott a földön, minthogy ilyen gyermekei vannak! Azon az estén a melegség nemcsak a kályhában lobogott...

Hirtelen haragú és durva volt az apa. Ha észrevette, hogy félnek tőle, attól még jobban felbőszült. Pedig féltek tőle.Az anya is, aki gyenge és kiszolgáltatott volt és a gyerekek is, akik rettegték az apjukat. Ok mindig volt a durvaságra, ami szinte természetessé vált, s nem lázadtak ellene. Csak akkor lélegeztek fel mikor kilépett az ajtón, s míg dolgozni volt, nyugalomra leltek. Hárman láthatatlan szövetséget alkottak, és elfojtva rebegték átkaikat. Vasárnap volt a legrosszabb, akkor egész nap otthon volt.

De nem! Mégis!

Volt egy pillanat az ebéd utáni délutánokban, amikor számukra valami furcsa és megmagyarázhatatlan történt, amit szinte vártak. Az apjukat, mintha kicserélték volna, átváltozott egy hatalmas varázslóvá, amikor elkezdett mesélni. Csodálatos beleéléssel szőtte a mese fonalát, s a gyerekek csillogó szemmel, szájtátva bámulták, ahogy szemük elé varázsolta a mesék fantasztikus birodalmát. Elfelejtették félelmeiket, s a mese végére már-már az ölébe ültek volna, hogy érezzék közelségét és hiányos szeretetét.

Pedig szerette őket, csak a múltból hozott emlékeit nem volt képes megmásítani…De a mesék véget érnek egyszer, s a "boldogan éltek, még meg nem haltak" befejezést már tudták, hogy nem számukra írták.

-Indulás fát felhordani, de aki elszórja az szorul!Egymást majd fellökve szedték apró lábaikat, hogy mutassák igyekezetüket...

Sírt a hangja,

Sírt a keze, 

Sírt az arca,

Sírt a szíve, 

Sírt a lelke, elveszetten.

De egyetlen könnycsepp sem hullott szeméből.

ISTENEM!

Adj erőt, hogy segíthessem!

Adj időt, hogy támogassam!

Adj fényt a sötétségben!

Adj reményt a veszteségben!

Adj hitet önmagában!

Mert semmi nincs nála fontosabb!

Mikor visszatekintett az elmúlt három hónapr , úgy érezte, mintha egy másik idődimenzióban történt volna vele minden. Volt amikor olyan közelinek, s volt amikor évezredes távolságnak tűntek az események. Nem is tudja mi ett volna vele barátnője és nagybátyja segítsége nélkül. A temetés és a velejáró ügyintézések elterelték a sötét felhőként tornyosuló gondolatait.

Mit gondolatait?

Nem akart gondolkodni!

Semmit nem akart!

Főleg szembesülni bűntudatával, a "HA AKKOR" állapotával. Ezerszer lejátszódott benne minden, s ezeregyedszer sem tudta feloldozni önmagát. Hiába voltak a különböző megkeresések, nem volt hajlandó sem találkozni, sem beszélni VELE. VELE, aki, HA nem hívja el vacsorára, HA nem gyengül el varázsától, még ma is élne az édesanyja.

Az akkor fellobbant szenvedély átváltozott tehetetlen ürességgé. A tragédia napjától teljesen megdermesztette, megbénította valami megfoghatatlan homály, mint amikor őszi éjszakán észrevétlen körbefonja a várost a közelgő tél hidegének ködös lehellete.

Azóta nem járt a munkahelyén, fizetésnélküli szabadságot vett ki, s valami öntudatlan bódulatban vegetált.„Utólag könnyű tudni mi lett volna HA...”-mondta barátnője ,s a legváltozatosabb trükkökkel próbálta meg felrázni dermedtségéből, a  gyermekkorától ismert lánypajtását. Hajthatatlan volt.Miután sikerült eladnia a lakást, felmondott munkahelyén és egy másik városba költözött, hogy hova, azt csak pár ember tudta.

Egy év telt el.

Az önsanyargató önvádaskodás azóta is mardosta lelkét, megmételyezte mindennapjait. A munkahelyén nem volt probléma, mivel mindent lázadás nélkül precízen, pontosan megcsinált, szaktudásának köszönhetően az általa vezetett csoport több projektet is megnyert, s hozzáértésére felfigyeltek vezetői is.

Nem volt hajlandó pletykálkodásra, és nem tört pálcát senki fölött sem. Tulajdonképpen már-már kedvelték gépiesedett, árnyként élő lényét. De az élet nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy beletörődik a megváltoztathatatlanba!

Történt egy tavaszi délutánon, hogy szokásához híven elment anyja sírjához, ahol a múltba révedve enyhe megnyugvásra lelt minden alkalommal. Bár egy dologra soha nem talált magyarázatot, ki előzte meg őt minden alkalommal egy szál sárga rózsával. Bármikor ment, mindig ott találta frissen, mintha örökre odanőtt volna. Egy idő után már természetesnek vette, hogy ott van, s egy általa nem gondolt rokonnak tulajdonította az egészet.

Most, a közlekedés megváltozása miatt egy órával hamarabb ért oda, s ahogy közelített a sírhoz, nem akart hinni a szemének, azt hitte nem jól lát. Egy csokornyi gyöngyvirág bontogatta gyöngyszirmait a megújuló tavaszi légben a sír közepén. Még rázogatva fejecskéjüket, mintha őt üdvözölték volna csilingelve édesanyja nevében.

Igen! Ez az ő kedvenc virága volt, mindig ezt kapta anyjától születésnapjára.

De, hogy került oda?

Ő biztos, hogy nem ültette, arra emlékezne.

Mindig vonzódott a misztikumokkal teli világ varázsához, s a tömény virágillat elfelejtett érzelmeket hozott felszínre lelkében. Hirtelen tört rá a zokogás és rázta meg egész valóját. Nem tudja mennyi ideig tartott, de úgy érezte anyja üzent a virágon keresztül: "Légy erős és bátor! Harcolj a boldogságodért! Mindig higgy magadban!"

Ezekkel a szavakkal szokta felköszönteni hosszú éveken keresztül és most a halálon túl is. Megértette, hogy nem az az életútja, hogy önsajnálatba temetkezve élje tovább az életét. Épp fel akart állni, mikor meglátta a sírhoz közeledő férfi alakját. Azt hitte, hogy már több megrázó élmény nem történhet vele, mikor a  szíve legtitkosabb bugyrába elrejtett férfi vonásai bontakoztak ki előtte, kezében tartva  a számára már oly ismerős sárga rózsát.

Érezte, hogy valami új kezdődött a szívében és lelkében is, mikor a férfi karjai védőn, szorosan átölelték, mintha soha nem akarnák elengedni...Távolból, a fák árnyékában, sokat sejtető mosoly íródott barátnője arcára.

Az asszony döntött, azonnal, visszavonhatatlanul. Akkor, és ott nem is sejtette milyen árat kell fizetnie érte. Csak azt érezte eljött az ő ideje. Ilyen szenvedélyt nem élt még át, pedig nem volt már fiatalnak mondható.A múlt összes vágya sűrűsödött össze egyetlen véget nem érő öleléssé. Sem teste, sem lelke nem jelezte, hogy lelkiismeretfurdalásának kellene lennie ezért a lopott óráért.

"Az élet akkor kárpótol majd, amikor nem számítasz rá", visszhangoztak barátnője szavai.Mindez igazolódni látszott mikor már lemondott mindenről; belefásult a válás utáni kilátástalan ürességbe, a mindennapok malomkerék őrlődésébe, az anyjával vívott értelmetlen csatákba. Magától értetődő volt, hogy válás után az anyjához költözik. Azon kevés nőkhöz tartozott, akiket nem érdekelt a pénz, a hatalom. Járta a maga útját.

Csak arra nem számított mennyire megváltozik az anyjával való viszonya. Szívesen törődött vele, segített betegsége elviselésében, amely a szövődmények következtében oly kiszolgáltatottá tették. Ahogy múlt az idő, egyre fojtogatóbbá vált számára az anyja örökös aggodalmaskodása a sorozatosan kudarcba fulladó párkapcsolatai miatt. Többek között ezért is nem szólt, hogy később megy haza, ráér magyarázkodni majd otthon, nehogy illúziókba temetkezzen újból az anyja, s kezdődjön minden elölről.Az örök vesztes biztos nyugalmával fogadta el, a többi nő által bálványozott kollégája vacsorameghívását.

Aztán az egész olyan volt, mint egy álom. Ilyenről csak a könyvekben olvasott eddig,s újra hallani vélte a férfi hangját: hogy már régóta figyeli, s egyre jobban elvarázsolta őszinte, tiszta természetességgel átszőtt személyisége, öntudatlan szexuális kisugárzása.

Biztos a sok önként, magát tálcán felkínáló felszínes nő után egyre jobban vágyhatott a "tisztaság" után…Bár már hazafele tartott még mindig nem akarta elhinni, hogy mindez vele történt meg. Az utcájukba való bekanyarodáskor is arcán ült az a mosoly, amit úgy érezte soha nem kell letörölnie.  Aztán meghallotta a mentőautó szívet-tépő szirénázását. A baljós sejtelem akkor hasított belé, amikor a mentő a házuk előtt állt meg. Reflex-szerűen és villámgyorsan cselekedett, s rohant az emeletre, miközben nem értette, lábai, hogy vitték fel ilyen gyorsan az emeletre.   Tekintete már csak anyja búcsúpillantásával találkozott." A néni...." jött valahonnan egy hang, de a mondat többi része már nem hatolt el a tudatáig. Bénultan, értetlenül állt, s egyszerre minden elvesztette értelmét. Ami még alig egy órája varázsnak számított, mostanra bűnné aljasodott.

Ki mondja meg, mikor döntünk helyesen?!

Vajon ki az igazibb hívő?

Aki templomba jár, és rendszeresen gyakorolja a vallásával párosult szertartásokat, de az ezeken kívüli időben nem keresztény ember módjára él, vagyis: lop, csal, hazudik, s a saját érdekeit szem előtt tartva szeretteit sem kímélve követi el kisebb, nagyobb stiklijeit. Aztán imára kulcsolva kezét, bűnbocsánatot kér… (?) Vagy aki nem jár templomba, nem gyakorol semmilyen szertartást, de a mindennapok során megpróbál tisztességes, becsületes ember módjára viselkedni és élni. Mikor megpihen, nem kulcsolja imára kezét, mert nincs miért bocsánatot kérnie, viszont elgondolkodik, hogy mindent megtett-e a munkája s családja érdekében.                 

Persze tudva levő, hogy nincs csak jó és rossz, az élet nem csupán fehér vagy fekete. Attól függ... a mérleg nyelve elmozdulhat, hol az egyik, hol a másik irányba.Ki a jogosult, hogy eldöntse hol borul fel az egyensúly?Ha szembe mernénk nézni önmagunkkal, úgy igazán, őszintén, akkor hamarabb hullna alá a válasz. Ha nem dugnánk be a fejünket a homokba feloldozva magunkat a "bűn" alól, talán rájönnénk, mi magunk vagyunk a "hunyó".  De nekünk jó álszent módjára élni, s ha feloldozást nyerünk, olyan, mintha meg sem történt volna, amit elkövettünk.

Nagyon gyerekcipőben járunk az önismeret, hát még az önkritika terén! Félő, hogy leragadtunk egy szintnél, s valahogy nem akarunk felnőni a XXI. század szelleméhez.Szerencsére, mint mindenben, ebben is akadnak kivételek! 

Akik meghallják, és meglátják hol segíthetnek a megfelelő időben és a megfelelő helyen ösztönösen, önzetlenül.Néha elég egy gyengéd simogatás, egy bátorító mosoly, egy ülőhely átadása...S, azokért, akik restek, s nincs érzékük mindezekhez, mit tudunk tenni? Imára kulcsolva kezünket: "Miatyánk, aki a Mennyekben…"Vagy...(?)

Többen készültünk az előadásra. Várakozás-teljesek voltunk, de nem izgatottak.

Volt aki, egy régi sorozatból eredően volt kíváncsi a művészre, volt aki, rajongóként állt be a sorba.

Lelkiállapot szempontjából is természetesen más szinten voltunk: volt aki, zaklatott volt, volt aki nyugodt,  volt aki ellenséges, volt aki magamutogató, volt aki álcázni akaró, volt aki pletykára éhes, volt aki nekem tehet egy szívességet. 

És elkezdődött… Észrevétlen gyűrűzött soraink közé, és feltartóztathatatlanul tett magáévá valamennyinket. Az első szám után azt hittük, ez tévedés, a második szám után valami furcsa elfelejtett érzés járta át lelkünket, s a harmadik szám után már éreztük nincs menekvés.

Mindent elsöprő erővel hasított egyöntetűen belénk a felismerés:erre vártunk már időtlen idők óta, szabadon áramolhatnak érzéseink, gondolataink! A sok bóvli, lealacsonyító, agymosó ripacskodás után egy léleksimogató élmény! A negyedik szám után már a "tenyeréből ettünk" s a műsor, a csoda hevében bármit megtettünk volna, amit kér. De nem kért, csak alázattal /nem alázatosan/ áldozott Thália oltárán, úgy , ahogy azt egy igaz művész teszi.

Már- már elfelejtettük, hogy van ilyen: kristálytiszta zuhatag alatt lélekben megújhodni...Már nem számított többé milyen mentalitás, milyen okok sodortak bennünket egy légtérbe, eggyé fonódtunk az élményben egy röpke pillanatra!

Köszönjük Kulka Jánosnak és csapatának ezt a varázslatos estét!

Sok erőt, egészséget kívánunk hogy sokáig mívelhessék.

Azt mondják rinyálni mindenki tud, mivel azt a legkönnyebb tenni.

Szerintem pedig nincs igazuk.

Ahhoz, hogy valaki rinyáljon igazi őstehetséggel kell rendelkeznie, ugyanis erre csak születni lehet!

De, mit is jelent ez a szó: rinya? Valami olyasfélét, hogy: sajnáltatja magát, nyavalyog, szenved, sopánkodik és még sorolhatnám tovább a rokon értelmű szavakat, de minek? A lényeg már dereng.

Sokszor feltettem már magamban a kérdést mikor környezetemben tapasztaltam az általam nem igazán becsült őstehetség megnyilvánulását, hogy miért okoz szinte eufóriát, vagy legalábbis megelégedettséget ezeknél a személyeknél az, hogy sajnálják őket. Persze tudom! Néha jó, ha egy kicsit tutujgatják az embert. Na, de állandóan? Mert azért az is tudva levő a legtöbbünk számára, hogy zömében egyedül kell megbirkóznunk az élet nehézségeivel, ha nem előbb, de utóbb ki kell másznunk a gödörből. Az időtartam hossza mutatja mennyire különbözőek vagyunk, s mégis valamiben ugyanolyanok: soha nem adjuk fel! Azt is mondják a gyengéket segíteni kell, amivel teljesen egyetértek. De én most nem a kiszolgáltatott, beteg egyénekről beszélek. A számításból, tudatos, külön technikát magas szintre emelő egyénekről, akik egyre többen lesznek, s akik oly mértékben tudják manipulálni környezetüket, hogy mire azok észbe kapnak, már rég elveszettek. Kereshetnénk az okát, behatolhatnánk az elme mélyebb bugyraiba, de most nem ez a lényeg. Általában a megállapítás, röviden, minden hókuszpókusz nélkül: önbizalomhiány.

VAJON MIÉRT ÖNBIZALOMHIÁNYOS A MA TÁRSADALMA?

Elfelejtettük volna, hogy már nincs rabszolgaság, vagy mégis?

Azt, hogy járt az ember a Holdon, vagy mégsem?

Nincs diktatúra, vagy mégis?

Kivívtuk a szabadságunkat, vagy mégsem?

Nincs háborús veszély, vagy mégis?

Megoldódnak a lakásgondok, vagy mégsem?

Nincs aggodalomra ok, vagy mégis?

Minden ember számít, vagy mégsem?  

Szinte hallom a rám zúduló vélemények áradatát, melyet egy szóban is összefoglalhatok: létbizonytalanság. S mindenki  odaképzelheti  mögé az aktuális problémáját. Ha egyszerűen mindenki csak tenné a dolgát egymásra mutogatás helyett, s nem a milliók gyűjtögetése (pénzre gondolok) lenne a cél rövid távú tervként, hanem, nagy szavak nélkül: az emberiség, emberség megmentése. Mennyivel másként látnánk a saját problémánkat, ha nem azt éreznénk, hogy nagyon cselesen, de folytonosan átvernek bennünket.

Talán a rinyálásról is leszoknánk.

Az igazán felelős tudósok nem véletlenül mondják: a Föld visszaadja, amit belévetettünk.A kérdés az, vajon mit vetettünk belé? Ezt gyermekeink, unokáink leplezetlenül meg fogják tudni, s ha mi már nem is tapasztaljuk meg, ők örülnek-e ennek majd?!