Mikor visszatekintett az elmúlt három hónapr , úgy érezte, mintha egy másik idődimenzióban történt volna vele minden. Volt amikor olyan közelinek, s volt amikor évezredes távolságnak tűntek az események. Nem is tudja mi ett volna vele barátnője és nagybátyja segítsége nélkül. A temetés és a velejáró ügyintézések elterelték a sötét felhőként tornyosuló gondolatait.

Mit gondolatait?

Nem akart gondolkodni!

Semmit nem akart!

Főleg szembesülni bűntudatával, a "HA AKKOR" állapotával. Ezerszer lejátszódott benne minden, s ezeregyedszer sem tudta feloldozni önmagát. Hiába voltak a különböző megkeresések, nem volt hajlandó sem találkozni, sem beszélni VELE. VELE, aki, HA nem hívja el vacsorára, HA nem gyengül el varázsától, még ma is élne az édesanyja.

Az akkor fellobbant szenvedély átváltozott tehetetlen ürességgé. A tragédia napjától teljesen megdermesztette, megbénította valami megfoghatatlan homály, mint amikor őszi éjszakán észrevétlen körbefonja a várost a közelgő tél hidegének ködös lehellete.

Azóta nem járt a munkahelyén, fizetésnélküli szabadságot vett ki, s valami öntudatlan bódulatban vegetált.„Utólag könnyű tudni mi lett volna HA...”-mondta barátnője ,s a legváltozatosabb trükkökkel próbálta meg felrázni dermedtségéből, a  gyermekkorától ismert lánypajtását. Hajthatatlan volt.Miután sikerült eladnia a lakást, felmondott munkahelyén és egy másik városba költözött, hogy hova, azt csak pár ember tudta.

Egy év telt el.

Az önsanyargató önvádaskodás azóta is mardosta lelkét, megmételyezte mindennapjait. A munkahelyén nem volt probléma, mivel mindent lázadás nélkül precízen, pontosan megcsinált, szaktudásának köszönhetően az általa vezetett csoport több projektet is megnyert, s hozzáértésére felfigyeltek vezetői is.

Nem volt hajlandó pletykálkodásra, és nem tört pálcát senki fölött sem. Tulajdonképpen már-már kedvelték gépiesedett, árnyként élő lényét. De az élet nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy beletörődik a megváltoztathatatlanba!

Történt egy tavaszi délutánon, hogy szokásához híven elment anyja sírjához, ahol a múltba révedve enyhe megnyugvásra lelt minden alkalommal. Bár egy dologra soha nem talált magyarázatot, ki előzte meg őt minden alkalommal egy szál sárga rózsával. Bármikor ment, mindig ott találta frissen, mintha örökre odanőtt volna. Egy idő után már természetesnek vette, hogy ott van, s egy általa nem gondolt rokonnak tulajdonította az egészet.

Most, a közlekedés megváltozása miatt egy órával hamarabb ért oda, s ahogy közelített a sírhoz, nem akart hinni a szemének, azt hitte nem jól lát. Egy csokornyi gyöngyvirág bontogatta gyöngyszirmait a megújuló tavaszi légben a sír közepén. Még rázogatva fejecskéjüket, mintha őt üdvözölték volna csilingelve édesanyja nevében.

Igen! Ez az ő kedvenc virága volt, mindig ezt kapta anyjától születésnapjára.

De, hogy került oda?

Ő biztos, hogy nem ültette, arra emlékezne.

Mindig vonzódott a misztikumokkal teli világ varázsához, s a tömény virágillat elfelejtett érzelmeket hozott felszínre lelkében. Hirtelen tört rá a zokogás és rázta meg egész valóját. Nem tudja mennyi ideig tartott, de úgy érezte anyja üzent a virágon keresztül: "Légy erős és bátor! Harcolj a boldogságodért! Mindig higgy magadban!"

Ezekkel a szavakkal szokta felköszönteni hosszú éveken keresztül és most a halálon túl is. Megértette, hogy nem az az életútja, hogy önsajnálatba temetkezve élje tovább az életét. Épp fel akart állni, mikor meglátta a sírhoz közeledő férfi alakját. Azt hitte, hogy már több megrázó élmény nem történhet vele, mikor a  szíve legtitkosabb bugyrába elrejtett férfi vonásai bontakoztak ki előtte, kezében tartva  a számára már oly ismerős sárga rózsát.

Érezte, hogy valami új kezdődött a szívében és lelkében is, mikor a férfi karjai védőn, szorosan átölelték, mintha soha nem akarnák elengedni...Távolból, a fák árnyékában, sokat sejtető mosoly íródott barátnője arcára.